A Bihar megyei ÁRPÁDON egésznapos rendezvényen ünnepelték meg a pozsonyi győzelmet (907. július 7.), és méltatták a csata során szerzett sebesülésébe belehalt Árpád nagyfejedelem tetteit.
A történelmi emlékezet a honszerzést Álmos fia, Árpád nevével kapcsolja össze. A magyaroknak a hon(vissza)foglalás után tapasztalható katonai fölényét Európa országai felett az biztosította, hogy a nemzetség- és törzsfők katonai ereje egy kézben, Árpád kezében összpontosult már Etelközben. Majd mint egyeduralkodó a Kárpát-medencében nem engedte meg a külön területi fejlődést (mint Nyugaton), utódai pedig a trón egyedüli jogos örökösei lettek a vérszerződés alapján.
Árpád honegyesítése a világtörténelem páratlanul kimagasló teljesítménye az előkészítéstől a tervezésen át a végrehajtásig. A Nyugat féltékenyen figyelte ezt a céltudatos állami berendezkedést, és megijedt attól, hogy egy jelentős katonai erőt képviselő nép ver itt gyökeret. Ezért Gyermek Lajos keleti frank uralkodó szinte keresztes hadjáratszerűen indított támadást a magyar nagyfejedelemség ellen, mert szerinte „a magyarokat ki kell irtani”. 907. június közepén elindított 100 000 fős germán hadsereget és hajóhadat szárazföldön és a Dunán Pozsonynál a magyarok megsemmisítették. Jól felkészültek a csatára, hiszen ők most nem a dicsőségért, hanem a megmaradásért küzdöttek.
Ez a győztes pozsonyi csata biztosította véglegesen a magyarok megmaradását és uralmát a Kárpát-medencében (sőt a cseh- és a lengyel királyság kialakulását is). Mindezért nagy véráldozatot kellett hozzon a fejedelmi család! Árpád fiai – Tarhos, Üllő, Jutas – elestek a csatában és maga a nagyfejedelem is meghalt.
Árpádon ezt a dicsőséges időszakot idézték fel az emlékezők, hogy ne csak vereségeinkről siránkozzunk, mint Mohács és Trianon, de ünnepeljük nagy győzelmeinket is, mint Nándorfehérvár, Bocskai szabadságharca és a pozsonyi győzelem, ami örömre és hálaadásra kell késztessen bennünket. Az emlékezés fényét az Árpád-pajzzsal kitüntetett főtiszteletű Tőkés László, királyhágómelléki református püspök ünnepi igehirdetése emelte. Többek között az alábbiakat mondta:
„Első szavunk legyen a hálaadásé Árpád vezér halálának millecentenáriumán és a győztes pozsonyi ütközet 1100. évfordulóján. Istennek adjunk hálát, aki megáldott eleinkkel, őseinkkel, az ő vezetésükkel hordozott bennünket Isten az úton, hogy hosszú ideig éljünk azon a földön Biharországban, Erdélyben, Pannoniában, a Kárpát-medencében, amelyet az Úr a mi Istenünk adott minékünk immáron több mint 1100 esztendeje. …minden elismerésünk és hálánk Istené, aki megtartott, majd ezután legyen a hódulatunk Árpád nagyfejedelemé, azé az Árpádé, akinek köszönhetjük, hogy mint nemzet egyáltalán létezünk. A történelmi múltat és Árpád örökségét meg kell becsülnünk, mert csak az érdemli a jövendőt. … Nem elég elfoglalni a hont, de korcs utódokként nehogy a honvesztés útjára térjünk! A megtartás helyett nehogy a nemzetvesztés bűnébe essünk! Árpád fejedelem kései utódaiként fogjunk össze, hogy a fejedelmünkre való közös emlékezéssel erősítsük az egy nemzet, egy haza gondolatát.”
Beszédet mondott Toró T. Tibor, aki elmondta, hogy micsoda megtiszteltetés számára, hogy egy színpadon lehet az Árpád-szobor megmaradt fejével, ami a Cenk ormán állt, és 1913-ban regáti román fiatalok robbantották fel.
Dr. Bakay Kornél régész, történész professzor előadásában rámutatott arra a tényre, hogy a Kárpát-haza mindig „a keleti ún. szkíta, hun, avar, népek területe volt. A mi őseink és rokon testvérnépeink, noha katonai erejüknél fogva bízvást megtehették volna – gondoljunk Atilla nagykirály győzelmeire, vagy az avarokra, vagy a mi ősatyáink Árpád előtti és utáni nagy hadjárataira – soha másutt nem telepedtek meg.” Emlitette, hogy a magyarok hadjárataik közben bejárták Európát, eljutottak Otrantóig, a Kordovai emirségig, az Atlanti-óceánig, Bordeaux vonaláig, de mindig visszatértek a Kárpád-medencébe, ami teljesen szokatlan volt a korabeli viszonyok között. Más katonai nagyhatalmak a meghódított területeket meg is tartották. Végül figyelmeztetett: „Ne feledjétek! Európa kezdetektől soha nem tudott belenyugodni abba, hogy kellős közepén a Kárpát-medence Isten alkotta szépségével, csodálatos gazdagságával nem a minket körülvevő indoeurópai népek birtokában van! Most sem tud belenyugodni!”
A rendezvény díszvendége Szörényi Levente zeneszerző, előadóművész legújabb szerzeményét adta elő: az Árpád sírjáról írt „A sziklák meghasadnak” című kantátát, mellyel Tóth Kálmán „Árpád sírja” című versét zenésítette meg. Megemlékezésében pedig azt mondta: „Ez a győzelem, ez az évforduló nemcsak egy a sorban, de talán a legmeghatározóbb! Történelmi viharokkal tépázott nemzetünk lelkiismereti próbaköve. Honfoglaló fejedelmünk halálának kerek 1100. évfordulója következett el ebben az esztendőben.” Befejezésül emlékeztetett arra, amit német krónikák és Anonymus írt le Árpádról:
„Tiszteséggel temették őt el, egy patak forrása felett, amely kőmederben folyik alá, Attila király városában.”
Sárkány Viola beszámolója alapján
(Kárpátia a gondolkodó magyar lapja, 2007. augusztus, VII.évf./8., 28-29. oldal)