Padányi Viktor
A magyar harcosnak van egy olyan fegyvere, aminek ellensúlya a nehéz és ügyetlen és nagy kiegészítő személyzetet kívánó páncélon kívül nincs, és ez a “sagittae Hungarorum”, az Európát rettegésben tartó magyar fegyver, az íj. Ez az íj, melynek készítési módját ismerjük, csak műhelytitkait nem, formájában is, készítésmódjában is és alkalmazásában is más, mint az európai íjak, amelyhez úgy viszonylik, mint a vontcsövű fegyver a sörétes vadászpuskához. Hordása az egykorú európai íjakénak háromszorosa*, s mivel a kezeléséhez különleges izomerőn kívül legalább 10 évi, már a gyermekkorban megkezdődő állandó gyakorlás szükséges, az idegenek, még ha kezükbe is kerül, nem sokra mennek vele. A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjára csatolt görbe bőrtokban tartja, csak bevetés előtt ajozza fel s a felajzáshoz lóról kell szállni, mert csak féltérdre ereszkedve a földön lehet azt elvégezni. Egy íj elkészítése a hosszú szárítási periódusok következtében 5-6 évet vesz igénybe, ára tehát a magyarok belső világában is nagy, a középkorban sportkedvelő külföldiek 2-300 aranyat is megadtak érte, ami pedig egy nagy városi kőház – középkori magyar kifejezéssel palota – ára volt.
*Egy tatárjáráskori lengyel adatból ismerjük a tatárnyilak hordképességét s hon(vissza)foglaláskori nyilaink pontosan ilyenek. Az egykorú lengyel fejóljegyzés szerint a krakkói vár egyik toronyőre, bízván a bástyák erejében illetlenül csúfolni kezdett egy vár alatt baktató tatárt s mikor a tatár figyelmeztető gesztussal íjára mutatott, a toronyban tartózkodó másikkal együtt kinevették és mutogatták neki, hogy csak jőjjön. A távolság ugyanis, légvonalban mintegy 900 rőfnyi volt, tehát olyan távolság, amit az általuk megszokott íjak még csak meg sem tudtak közelíteni. A tatár lőtt is, és a csúfolkodó toronyőr, aki céltáblául állt ki a toronyablakba és félre ugrani nem tudott, átlőtt torokkal zuhant le a torony tövébe.. A távolságot álmélkodva mérték le később. –
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentina, 1963, 400–401 old.)
——-
Az íjasmester
László Gyula
Félelmetes fegyvert készített, amely az egész nyugati világot rettegésben tartotta. Regino prümi apát a “kalandozások” korában, közvetlenül a hon(vissza)foglalás után ezt írja: “Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilaikkal, melyeket szaruból készített íjaikról oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni”. Az íjkezelés rendkívüli ügyességet kíván, valószínűleg már gyermekkortól kezdve gyakorolták. A belsőázsiai népeknek a miénkkel tökéletesen egyforma íjaik voltak, s ezekről már a Krisztus előtti első századból azt olvassuk, hogy a gyermekek ürükön vagy juhokon nyargalnak, íjat feszítenek és madarat, menyétet, patkányt lőnek, ha nagyobbak lesznek, lőnek rókát és nyulat, ami élelmül szolgál. Nagyon valószínű, hogy a magyar gyermekek által mai napig is készített íjak régi nevelésünk emlékeit őrzik. Ámde a régi magyar íj nem olyanféle szerkezetű volt, mint amilyennel ma is lövöldöznek a kölykök.
A magyar íjkészítők mestersége igen nagy tudást és gyakorlatot kívánt s végtelen türelem kellett egy-egy jó íj elkészítéséhez. Nyilvánvaló, hogy íjkészítőinknek ez volt egyetlen foglalkozása, ebből éltek, s mint a későbbi időkből származó adatokból látjuk, tudományukat a családban őrizték, s úgy szállott apáról-fiúra.
Az íj készítése. Cs. Sebestyén Károlynak sikerült egy hiteles sírrajz és a párhuzamként felhasznált néprajzi adatok alapján pontosan megrajzolnia a magyar íj szerkezetét.
C alakban, félhold-formán görbült ágakat választottak ki az erdőkben. 130 cm-es egyenletesen görbülő, ágak-bogok nélküli darabokból készült az íj famagva. Közepén arasznyi részt vastagra hagytak, csak a nyílvessző útjának irányában faragták meg két oldalát, majd két szárnyát az íj feszítésének irányában laposra faragták. Ügyelni kellett azonban, hogy a laposra faragott rész megmaradt rostjait ne sértsék meg. A fa két végét a feszítés irányára merőlegesen körülbelül 25-28 cm hosszúságban egyenletesen keskenyedve, hegyesre faragták. A középső részre került később a merev markolat, két végére pedig az ugyancsak merev kar. A merev karok számára megfaragott falécet az íj két végén kissé kifelé hajlították.
Mikor mindez megvolt, akkor a C alakban hajló fának belsejére a szarvasmarha lábának s nyakának ínjaiból készült réteget sajtoltak rá nagy erővel. Az ínrostokat előzőleg zsírtalanították és megphították. Az egymásra préselt ínrostok száradásukkor szívós és rugalmas anyaggá tapadtak össze s elválaszthatatlanul összeragadtak a fával. A külső oldalára pedig bivaly, marha vagy vadkecske szarvából keskenyre vágott szarulemezt ragasztottak halenyvvel. Hogy a lemezek jobban tapadjanak a fához s jobban fogja őket az enyv, a fára kerülő lapjukat bicskával sűrűn bekarcolgatták. Az ínrostköteg és a szarulemez azonban nem egész hosszában fedte a fát, hanem mindkét szárnyon csak a markolatig tartott. Ezután került sor a merev markolat és a két kar merev részének megerősítésére. Erre csontlemezek szolgáltak. A markolatot s a két szárny végét csontlécekbe burkolták. A csontlécek belsejét megirdalták, s így bizonyos, hogy a léceket halenyvvel ragasztották az íjra. De nem csak a belsejüket irdalták, hanem a két kar lemezeinek a markolat felé eső végén, a markolatlemezeknek meg mindkét végén irdalás található. Ez nyilván mutatja, hogy a csontléceket rá is kötözték az íjra. A kötözés bélhúrral vagy szíjjal történhetett. A nedvesen körülcsavart, megbogozott, majd pedig megszáradt szíj erősebben összetartja a részeket, mintha azok egy darabból lettek volna. A két kar csontléceinek vége tájára belül félkörös nyílást vágtak, ez az ideg beakasztására szolgált.
Azt kérdezheti bárki, hogy miként lehetett használni egy olyan íjat, amely erősen befelé hajlott, s még az ideg számára készült akasztó-bevágás is belül volt. Bizony, ezt az íjat nem is ebben az állapotában használta Magyarországtól Koreáig s Perzsiáig az íjfeszítő népek tömege. Egy Krisztus előtt félezer évvel élő nagy kínai bölcs, Lao-Tze az ég bölcsességét az íjfeszítőéhez hasonlítva ezt mondja: “Az ég bölcsessége hasonlatos az íjfeszítőéhez, ami felül van, azt lenyomja, ami pedig alul van, azt felemeli”. Igen, pontosan így kellet felajzani az íjat. Két rugalmas karját áthúzták az ellenkező oldalra, s úgy akasztották rá az ideget. Elképzelhető ennek a szerszámnak ereje. Többszáz méterre lehetett aránylag pontosan lőni vele, s 700-800 méterre is tudtak vele szórni. Ugyanez időben a nyugati íjak, amelyek egyszerű rugalmas fából készültek, még feleennyire sem vittek. Ha egyebet nem tudnánk, csak ennyit, akkor is megértenők a magyar lovashadsereg döntő és elsöprő fölényét.
Sebestyén ezt írja az íj készítéséről: “Egy ilyen íjnak az elkészítése rengeteg türelmet, nagy szaktudást és rendkívüli ügyességet kívánt. Azonfelül meg nagyon sok időbe is került az előállítása, mert a sokszor ismétlődő szárítási szünetek miatt öt, sőt tíz évig is eltartott az elkészítése. Valósággal művészi teljesítmény volt egy tökéletes íjnak az elkészítése. Elképzelhető tehát, hogy nagy az anyagi értéke egy ilyen tökéletes íjnak, amelynek bőrburkolatát sokszor pompás préselt, festett és aranyozott díszítményekkel is ékesítettek… néha több lónak vagy marhának árával is felért”. Láthatjuk tehát, hogy az íjat nem hagyták meztelenül, hanem beburkolták. A burkolások közt igen divatos volt a nyírfahéjjal való burkolás. A krakkói múzeumban egy hún fejedelmi leletet őriznek. Ebben aranylemezek is voltak. Régebben kardburkolatnak hitték, azonban megvizsgáltam ezeket a lemezeket s megállapítottam, hogy íjat díszítettek.
Nemcsak drága, de kényes jószág is volt az íj. Mivel több anyagból volt összeillesztve, s ezek az anyagok nem egyformán bírták a nedvességet, a megázott íj felmondta a szolgálatot. … Az íj számára bőrtök szolgált, párducbőrből, vagy kinek milyen drágább prémre tellett. A íjtegez végére néha díszesen faragott csontburkolatot erősítettek, hogy mikor az íjat kihúzzák, ne akadjon bele a tokba.
A nyilakat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette, a hozzávaló vesszőt s tollat pedig nyilván mindenki maga szerezte meg.
A tegez átlag 70-75 cm hosszú, fakéregből készített nyíltartó volt. Keresztmetszete cipóformájú volt, lapos részével simult a testhez. A nyilak felfelé állottak benne s ennek megfelelően alja (ahol a nyíl tollas része volt) és feje (a nyílcsúcsok helye) kissé kiszélesedett. A tegez nyaka fedelétől jó arasznyira volt. Fején lecsapható ajtófedél volt, ha ezt kinyitották, könnyűszerrel kihúzhatták belőle a nyilat. Tölteni azonban nem felülről töltötték, hanem dombos oldalán hosszú ajtaja volt s itt helyezték bele az előzőleg szépen egymásra fektetett nyílvessző-köteget. Mind az íj- mind pedig a nyíltegezt övünkön viseltük, nem háton hordottuk, amint az újabbkori festőink és szobrászaink ábrázolják.
Harc közben vagy vadászatkor valószínűleg nem egyenként vették ki a nyilakat a tegezből, hanem egy marokravalót fogtak íjat tartó balkezükbe. Az íj kezelése egyáltalán nem volt könnyű dolog, az alábbiakat olvasva megérthetjük, hogy miért kellett gyakorlását gyermekkorban kezdeni. Megfeszített baljukban tartották az íjat, jobb kezük mutató s középső ujjával húzták meg az ideget s tartották a nyílvesszőt. Igen nagy gyakorlattal lehetett csak elsajátítani ezt a kihúzás-módot, mert a nyílvesszőt és az ideget ugyanabban a pillanatban kellett elengedni. Az ideg bevágása ellen gyűrűt használhattunk.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 337-344 old.)