Padányi Viktor
A magyar lovas-alakulatok gyorsanmozgó alakulatok… A magyar könnyű lovasság azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utólérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe – a lassúság következtében – a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.
A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszer elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyestetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.
A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kilogramm. Ebben a súlyban ruházatán, könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, kalim nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íjján, a nyakába akasztott, de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kilogrammnyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kilogrammnyi só, főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kilogrammnyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport szór kobakjába, azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás modern eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a húnok hatszáz évvel azelőtt, mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentína, 1963, 399–400 old.)
A honvisszafoglaló lovas felszerelésének fontos kellékei:
A magyar nyereg
László Gyula
A hon(vissza)foglaláskori magyar nyereg szerkezetét az elmúlt években sikerült tisztáznom. Ez egyúttal alapot adott a nyergesmesterség megismerésére is.
Nyergünk fanyereg volt, szerkezetében semmiféle vasalkatrész sem volt. Nagysága s formája nagyjából olyan volt, mint az alföldi betyárnyergeké, vagy a hegyvidékeken ma is használt, tiszafüredi mintájú magyar nyergeké. Két nyeregszárnyra épült fel. E nyeregszárnyak a ló hátának két oldalára feküdtek rá, de nem egész hosszúságukban, hanem csak egy-egy tenyérnyi darabon. A ráfekvési helyen húzták rá a ló mellkasára nyerget a hevederrel, s itt fűzték bele a kengyelszíjat is. A két ferdeszögben álló szárny végei felkaptak, hogy a ló lapockáinak s izomzatának szabad mozgását ne gátolják. A két nyeregszárnyat a két kápa hidalta át, s egyszersmind ezek tartották össze a nyerget. Mindkét kápa ívalakú volt, a ló gerince felett fekvő részük széles ívben ki volt vágva, hogy a hátgerinc mozdulatait ne gátolják. Az első kápa nagyjából merőlegesen állott, a hátsó hátradűlt, hogy kényelmesen lehessen ülni s forgolódni a nyeregben. Két kápa közt feszült a farbőr, s erre került a nyeregpárna. A nyeregszárnyak elejéhez kapcsolták a szügyelőt, végeikre meg a farhám került. Ezeknek az volt a szerepük, hogy a nyereg csúszkálását megakadályozzák.
Nyerget tettek mindazokba a hon(vissza)foglaláskori sírokba, ahol kengyeleket találunk. A nyereg kápáit keményfából, név szerint hársfából faragták, a nyeregdeszkák pedig puhafából: rezgőnyárfából és nyírfából készültek.
Ez a fajta nyereg valamennyi pusztai nép nyerge, ilyen volt az avar nyereg is. A magyar nyereg a hon(vissza)foglalástól napjainkig szolgálta népünket.
…
Ez a nyereg tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezet, ugyanazok az alapelvek érvényesülnek benne, akár az emberi csontrendszerben, vagy a mérnöki tudás tetőfokát jelentő nagy fesztávolságú hidakban. A farbőr s a rajta ülő ember súlya befelé húzza a kápákat, a kápák szíjazása kifelé tartó erővel ellensúlyozza ezt a terhet, a kengyelbe nehezedő test a két nyeregszárnyát oldalra igyekszik fordítani, a kápák meg befelé erőltetik ezeket. Valóságos erőhálózat egyensúlyozódik ki ebben az egyszerűnek látszó eszközben. Sok évszázad tapasztalata és próbálkozása előzte meg ennek a szerkezetnek kialakulását, de mikor egyszer kialakult, nem változott egy évezreden át úgyszólván semmit sem. Nyilvánvaló, hogy nem azért maradt ilyen a magyar nyereg, mert “őseink örökségét” őrizte, hanem azért, mert jobbat máig sem csináltak. A mai katonai nyergek is ilyen szerkezetűek, csakhogy alkotórészeik vasból vannak.
A hon(vissza)foglalás korában a rangosabb női nyergekre lólapockából faragott kápadíszeket vertek csontszegekkel. A csontlemezeket gyönyörűen megfaragták. Általánosságban a hon(vissza)foglaláskori női sírokban talált lószerszám mindig sokkal díszesebb, mint a férfiaké.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 344-348 old.)
A vasból készült kengyelt, zablát, lószerszámok csatozását, nyílhegyeket, fegyvereket a nagy becsben álló kovácsmesterek készítették.
A magyar kengyel
László Gyula
Kengyeleink rúdvasakból készültek. A rudat középen laposra kalapálták, majd két szárát a kengyel síkja szerint laposítottál el s végül a kengyel fülénél összehajtották, egymásra tették, s izzítva egymásba kalapálták. Remek ezüst-, sőt aranyberakású kengyeleket is készítettek a módosabb családfők és asszonynép számára. Gyakran aranyozott vörösrezet használtak a díszítésre ezüsttel vegyesen. Egy bemutatott kengyel díszítésének gyönyörű rajza kétségtelenné teszi, hogy kovácsmestereink ötvöseinkkel együtt is dolgoztak. Ezt különben szablyáinkon is megfigyelhetjük.
Kengyeleink talpa nem egyenes, hanem kissé ívesen hajlik; ebből következik, hogy csizmáink puhatalpú csizmák voltak. Kengyeleink egy része nem egyenlőszárú, hanem a ló oldala felé eső szára rövidebb. A hátrafele forduláskor (nyilazás) jobb támaszkodás esett az ilyen kengyelekben. Később az európai kovácsok eltanulták ezt s olyan kengyeleket készítettek, amelyeknek belső szára egyenesen folytatja a kengyelszíj vonalát. A kengyel használatára az avarok s mi tanítottuk meg szomszédainkat. A kengyel kimondhatatlanul növeli a lovas erejét, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön állana. A nyí is messzébb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat.
Zabla
Honvisszafoglaló őseink többféle zablát készítettek. Valamennyinek egyforma szájvasa, középen egymásbakapcsolt két rudacskából áll. A szájvas vagy pofakarikába kapcsolódik, vagy pedig zablapálcába. Ezekbe fűzték a kantárszíjat és a gyelőt. Legszebb zabláink női sírokból valók. A koroncói sírban talált zablarudak készítését Kiss Ferenc ötvöstanár a következőkben határozta meg: A zablarudad, a csuklós szájvas és a pofakarikák kovácsolt vasból készültek. A zablarudakat úgy készítették, hogy egy hosszúkás vasrudat felhevítettek és középen éles lyukasztóval átütötték. A falusi kovácsok még ma is ilyen módon járnak el. Az átütött részből formálták ki a rúd karikáját, a rúd két végét pedig sarkosan kalapálták ki. A rudak végére bronzból öntött tömör fejek kerültek, a zablát pedig vörösréz-lemezzel borították… De nemcsak a pofarudas zablákat díszítették. Mind a zablákon, mind pedig a kengyeleken nagyon szerették az ezüstberakást. A vasat kivésték, s az ezüstlemezt belekalapálták, azután lecsiszolták.
A hevedercsatok s más csatok elkészítése egyszerű munka volt, ezeket vékonyabb rudacskákból kalapálták ki.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 350–351 old.)