Padányi Viktor
Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből a hon(vissza)foglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.
A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közel-harc roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-6 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokbalökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték “diabolikus” huí-huí-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források “ördöginek” írják le). A hajrá kürtjeltől és a huí-huí-tól a lovak is izgalombajöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.
Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
A magyar támadó haderő teljes egészében “motorizált”, gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, Argentína, 1963, 401–403 old.)
Padányi számításai szerint a honvisszafoglaló magyarság hét törzsének hadereje a teljes létszám több mind 20%-a volt. Vagyis ez körülbelül 65-70 000 főnyi önvédelmi és 40-45 000 főnyi támadó fegyvererőt jelentett. Lovuk pedig igen óvatos becslés szerint 300-350 000 volt, de őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt. A Keleti-Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül. Egy-egy törzsnek 20-25 000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. 40-50 000 embernek erre feltétlenül szüksége van.
——–
László Gyula
Hadrendünk alapja a könnyű lovasság volt, s az az előny, amelyet kitűnő fegyvereink biztosított, továbbá azok a lemérhetetlen előnyök, amelyeket az istállóban nevelt s takarmányhoz szoktatott állatok felett lovaink természete biztosított. Hozzájárult még mindehhez a szárított hús s más, kis helyet lefoglaló konzervek használata. Ez mentesítette hadseregünket a sok málhától, s olyan helyen is lehetővé tette az átvonulást, ahol napokon keresztül semmi ennivalóra nem akadtak. Harcrendünk tökéletesen egyezett a többi pusztai lovasnépekével.
Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet és egyébkénti pompakifejtése és gazdagsága mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék. A magyar sereg egy fő parancsára hallgatott.
——–
Hóman Bálint
A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve, nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók mögött, mocsarak közt, ligetekben, erdőkben húzódtak meg, s onnét zúdították nyilaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal felfegyverzett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a rövid, görbe szablya. A páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és a kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. … szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak, a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erődbe csalták, hol mozgásában akadályozva, a rejtekhelyükről nyilazó, parittyázó magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot. … A gyalogsereg és a középkori páncélos nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású … magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyújtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik.
(László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1944, 367-368 old.)
———-
Hóman Bálint merőben másképp ír az ősmagyarok harcmodoráról mint Padányi Viktor. Hóman jellegzetességként a bujkálást, rejtőzködésből való támadást emeli ki. Ilyen is lehetett, amikor kis katonai egységek kerültek szembe az ellenséggel, de nem valószínű, hogy ez lett volna a fő sajátsága az ősmagyar hadviselésnek. K.M.E.
