ANONYMUS

XI., XII. század

Anonymus Belae Regis Notarius. – A Névtelen Jegyző, az első reánk maradt magyar történelmi mű, A magyarok cselekedeteiről, a Gesta Hungarorum szerzője. Munkájában hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regős-énekekre. Művében a Pdictus magister jelölést adja meg és csak annyit mond magáról, hogy néhai Béla király jegyzője volt. Négy Béla király uralkodott, ezért kilétét és korát két évszázada vitatják. Személyéről és körülményeiről többen írtak átfogó tanulmányt, de megoldást nem találtak.

BACZKA-MADARASI KIS BÁLINT

Nagy-Enyed, 1848. február 14. –

Földbirtokos, császári és királyi kamarás, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgató v. tagja, Kis Sámuel, földbirtokos, kir. pénztárnok (1848. okt. 29. a föllázadt oláhok meggyilkolták) és hilibi Gál Amáliának fia. A középiskolát magántanulóként végezte, 1866-ban a kolozsvári róm. kath. gimnáziumban érettségizett. A kolozsvári királyi jogakadémiát, miniszteri engedéllyel, szintén magántanulóként végezte és 1870-ben tette le a jog- és államtudományi vizsgáit. Aljegyző Alsó-Fehérmegyében majd a vallás- és közoktatási minisztériumnál fogalmazó gyakornok ill. tiszteletbeli fogalmazó. 1873., 1874. és 1875-ben Hueber Zsigmond kir. biztos titkára a görög keleti szerb egyházautonómiai ügyekben Újvidéken és Karlóczán működött. 1875-ben Ferencz József-rend lovagjává nevezte ki a király. 1875 végén hivataláról lemondott és alsó-fehérmegyei birtokaira vonult. Gazdálkodott, és résztvett a megyei közéletben és tudományos működésben. 1891-ben a cs. és kir. kamarási méltóságot nyert. Az 1897. katolikus kongresszusra a gyulafehérvári választókerület képviselőjévé választotta.

Évekig a Magyar Polgár munkatársa volt, vezette a román lapok szemléjét, főleg a dáko-román túlzások ellen dolgozott. A Kelet Népébe írt vezércikkeket; a Budapesti Hírlapba írt leveleket a görög keleti szerb egyházi ügyekről; 1891-től a Turul-ban és a Történelmi Tárban jelennek meg cikkei régi erdélyi családokról, családi levéltárakról; a Nemzeti Újságba és Hazánk-ba katolikus egyházi ügyekről küldött írásokat.

Főként történelmi, különösen régészeti és genealógiai kutatások és gyűjtések vonzották. 1895-ben jelent meg Budapesten “Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban. Ötvenhét nemzedékrendi táblával.”

(Forrás: Szinnyei József – Magyar írók élete és munkái)

Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén genealógiai irodalmunk egyik kiváló kutatója baczka-madarasi Kis Bálint egy merész állítás bebizonyításával lepte meg a hazai genealógia olvasóit. Ezen állítása pedig az volt, hogy a honalapító Árpád nem csak az általa megszerzett földet hagyta a magyarságra örökül, hanem a vérét is, mely a leányági leszármazás révén nemesi családjaink nagy részébe átment.

Az 1895–1896 évi közelgő millenniumi ünnep alkalmával mindenki a múltat idézi, s sokszorozott figyelemmel lapozza át a régi történeti munkákat. A magyar nemességre nézve, mely közel ezer éven át intézte a haza ügyeit, szebb emléket, mint Baczka-Madarasi Kis Bálint műve, alig nyújthat valaki.

BADINY JÓS FERENC

Gács, Nógrád megye, 1909. június 3. – Budapest, 2007. március 10.

A Ludovika Akadémia tüzér- és repülőkiképzés elvégzése után tényleges repülőtisztként kezdte pályafutását. 1940-ben kivált és a Budapesti Műegyetemen folytatta tanulmányait. A II. világháborúban az 1. nehézbombázó repülőszázad parancsnoka. A háború után nyugatra távozott. Sumerológiával Argentínában kezd foglalkozni, ahova 1946-ban érkezett. Az első irányítást a római Institutum Pontificum Biblicum-tól kapta és mint P. Deimel iskolájának a követője tanult. Ezen Intézettől nyerte képesítését, mely jóváhagyta tanterveit és kidolgozott tananyagát a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetemen felállítandó Sumerológiai tanszék létesítéséhez, mely tanszéknek a vezetésével az egyetem rektora 1966-ban megbízta. Élete végéig ugyanennek az egyetemnek ny. r. tanára.

Munkásságának óriási eredménye az, hogy az 1971. tanévre hirdetett előadásaira 21 argentin rendes hallgató iratkozott be. Tantárgyai:

1. a sumir nyelv és ékírás

2. a mezopotámiai kultúrák története,

3. a mezopotámiai vallások.

A sumir-magyar nyelvazonosság hirdetője és bizonyítója. A Nemzetközi Orientalista Kongresszus tagja, ahol 1967-ben Ann Arborban (Michigan, USA) az esztergomi királyi kápolna oroszlános díszítésének sumir és babiloni eredetét igazolta. Bizonyítását „Altaic People's Teocracy” címen fogadta el a Kongresszus. 1971-ben a canberrai (Ausztrália) kongresszuson – Argentínát képviselve – kimutatta a Pártus Birodalom sumir tradícióin át, a pártus nép magyar vonatkozásait „The Ethnic and Linguistic Problem of the Parthians” c. előadásában.

Az ŐSI GYÖKÉR című kulturális szemlét 1972-ben alapította, 1999-ig volt a lap szerkesztője, kiadója és tulajdonosa. A 17. évfolyam 3-4. dupla számától kezdődően Magyarországon jelenik meg az Ősi Gyökér a MBE Nagy Lajos Király Magánegyetemének Magyarságtudományi és Sumerológiai tanszéke gondozásában. Örökös főszerkesztő haláláig Badiny Jós Ferenc professzor volt.

A Miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemen megalapította 1997-ben az Ókori-közel-keleti és sumerológiai tanszéket, melynek tanszékvezető egyetemi tanára volt. Argentinából rendszeresen hazajárt tanítani.

2000. június 17-én meghalt szeretett felesége Ilonka. Ezután elhatározta, hogy Magyarországra költözik végleg. 54 év argentínai tartózkodás után, “2001. április 13-án, nagypénteken indulok Budapestre, hogy végleges hazatelepülésemet a Feltámadás napján kezdjem” írta egy levelében. Máriaremetén, a Nyugdíjas Pedagógus Otthonban kapott egy kis lakosztályt. Itt töltötte utolsó éveit.

92 éves korában – lányai biztatására, hogy levelezhessenek egymással, és hogy könyveit könnyebben legépelhesse – megtanulta a számítógép használatát. Magas kora ellenére rendszeresen tartott előadásokat televízióban, rádióban, kongresszusokon.

Számos őstörténeti munkája jelent meg spanyol és magyar nyelven. Külföldön és 1990 után Magyarországon is keresettek könyvei. Az utóbbi években Magyarországon több kiadást megértek. Főbb művei: Kaldeától Ister-Gamig I. (1971); II. (1981); III. (1997); Mah-Gar a magyar…! (1976); Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig (1996); Jézus Király a pártus herceg (1998); A káld-pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása (1999); Indiánok Nógrádban (1999); Az Esztergomi-Istergami oroszlánok titka (2000); A sorsdöntő államalapítás (2000); A Táltos Isten (2001); Szabadkőmíves volt Badini uram (2004); Az istenes honfoglalók; A magyar Szent Korona; Jézushitű Attila; A magyarság eredete és a Boldogasszony.

Hosszú, gazdag élete után Badiny Jós Ferenc professzor bevonult Csaba királyfi égi hadseregébe és ott teljesít szolgálatot népe, nemzete javára.

BAKAY KORNÉL

Kalocsa, 1940. május 27. –

Régész, tanár, múzeumigazgató. Egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsésztudományi Karán végezte (1963), ahol többek között László Gyula régészprofesszor tanítványa volt. Főként a magyar őstörténettel, a magyar államalapítás korával, az eurázsiai népvándorláskorral és az európai középkor kutatásával foglalkozik. Írásaiban és előadásaiban élesen bírálja a finnugorisztikát. 1972-ig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének tudományos munkatársa és a régészeti topográfia részleg vezetője volt. 1977-ben lett a Kőszegi Városi Múzeum igazgatója. 1980-tól tanított a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, az Egri Tanárképző Budapesti Tagozatán, a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetem Magyar Történelmi Tanszékén (tanszékvezető). 2000 őszén Kazahsztánban ásatásokon vett részt, 2001-ban tanulmányutat tett Örményországban. 2008 őszétől a Szent Korona Szabadegyetem őstörténet-történelem tanszék tanszékvezető tanára. 2004-ben alternatív általános iskolai történelem tankönyvsorozatot indított Harangozó Imrével és Molnár V. Józseffel közösen. Az izig-vérig magyar könyvek nagy vitát kavartak, mert ellentétes nézeteket vallanak a hivatalos hazai és nemzetközi szaktudományos közmegegyezéssel. Ezért a könyveket nem nyilvánították tankönyvvé. Eddig negyvennél több könyvet és tanulmányt írt.

A páratlan tudású és tartású régész professzor több mint harminc évet töltött a Szent László király által Somogyváron alapított bencés monostor kutatásában, régészeti feltárásában. Ennek a hatalmas és kitartó munkának eredménye egyik legfontosabb munkája a Somogyvár – Szent Egyed monostor című, 2011-ben megjelent könyve.

2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést kapta meg.

BOBULA IDA, Dr. (kis- és nagypiaskai és zagajowi)

Budapest, 1900. február 27. – Gaffney, SC, USA 1981. október 24.

Szülei: Bobula János neves építész, aki főleg templomokat és kórházakat tervezett (nagyapja szintén építész) és Helcz Ida, esztergomi polgármester lánya. A család felvidéki Nagypiaskról (Liptó vármegye) és a lengyelországi Zagajovból származik.

Történettudományi doktorátusát, summa cum laude, 1923-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, majd az USA-ban a Bryn Mawr College-ben fejlesztette tovább tudását. 1929-ben Budapestre visszatérve ő volt az első nő, aki történelemből egyetemi magántanári képesítést nyert Magyarországon, minisztériumi előadó és kollégiumi igazgató. 1947-ben érkezett ismét az USA-ba, ahol előbb a New Jersey’s Women College, majd a Kongresszusi Könyvtárban dolgozott évekig. Ezután a houltoni Rickers College-ben francia-német nyelv és antropológia tanár, majd a délkarolinai Limestone Collegeben történelmet és szociológiát adott elő.

1955-1957 között a magyar menekült program igazgatója volt Philadelphiaban. Több tudományos társaság tagjaként szerepelt.

Könyvtári munkája alatt kezdett foglalkozni a sumir-magyar rokonság kérdésével. Ebben a tárgykörben kilenc könyve jelent meg, zömmel angol nyelven, melyekben a sumir-magyar rokonság elismeréséért harcolt. A Sumér-magyar rokonságot bizonyító könyvének tartalmára vonatkozólag, a római Institutum Biblicum néhai igazgatója, P. Anton Deimel S.J., a Sumerisches Lexicon szerzője, a következőt írta Dr. Bobulának: „Könyvét többször gondosan áttanulmányoztam… a legkisebb aggályom sincs a magyar-sumir rokonság elfogadására.” Bobula bizonyította, hogy a sumír-magyar rokonság nem csak a nyelv területén létezik, hanem vitathatatlan nyomai vannak a magyar élet minden vonatkozásában is. Évtizedeken át kultúrpolitikával is foglalkozott és írásaival helyesen választotta a magyarságról elterjesztett hamis nézet megváltoztatásának a módját. Bobula Ida történet-filozófiai megállapítása: "Vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud a nemzet saját eredetéről, hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek a sors alakítására az adott pillanatban hatalmuk van".

BÖJTE CSABA

Kolozsvár, 1959. január 24. –

Ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Mielőtt pap lett autóvillamossági szerelőnek tanult, majd ezt a szakmát feladva, egy évig dolgozott bányászként a Hargitában. Ezzel a döntéssel, akaraterejét próbára téve, lelkiekben már a papi pályára készült.

Édesapja költő volt, s egy verse miatt a Ceaisescu-rezsim hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év után szabadult. A börtönben elszenvedett kínzások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Ennek hatására döntötte el, hogy pap lesz. A ferences rendbe 1982-ben jelentkezett a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte.1989-ben szentelték pappá.

Több helyen szolgált, majd 1992-ben Dévára helyezték, ahol jelentős fordulatot vett az élete. Oltalmába fogadott néhány utcagyereket, majd leverte a lakatot az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostor kapujáról és oda beköltöztek. A román hatóságok többször felszólították az épület elhagyására. Böjte testvér válasza az volt, hogy a gyerekeket rakják az utcára a rendőrök. Ez nyilván nem történt meg. Az árvákat befogadó szerzetesnek hamar híre ment Déván. Az általa létrehozott gyermekmentő Dévai Szent Ferenc Alapítvány célja az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Jelenleg 900 gyermekről gondoskodik intézményeiben és további százakról nevelőszülői rendszerben. Mára tevékenységét elismerik egész Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Nyugat-Európában, sőt a tengeren túl is. Az alapvető életfeltételeken kívül taníttatásukkal, vallási és erkölcsi nevelésükkel is foglalkozik. Nem kevesen egyetemre is bejutnak közülük.

2025. augusztus 1-jétől csíksomlyói lelkésszé nevezte ki Kovács Gergely gyulafehérvári érsek.

BOWRING, SIR JOHN

Exeter, Anglia 1792. – Claremont, Anglia 1872

Angol diplomata, nyelvész. 1832-1849 között az angol alsóház tagja, 1849-től Kínában mint kantoni angol konzul, majd mint Hong-Kong kormányzója tevékenykedett. A Fülöp-szigeteken és Jávában is megfordult. Sziámban kereskedelmi tárgyalásokat folytatott. Élete során egész Európát bejárta. Különös nyelvtehetség volt; a The Cambridge Encyclopedia of Language szerint 100 nyelvet beszélt és további 100 nyelven tudott olvasni. Korai munkái európai irodalmak fordításai és azokról írt tanulmányai voltak, beleértve a magyar nyelvet. Magyarul tökéletesen beszélt, írt és olvasott. Magyar vonatkozású műve: Poetry of the Magyars preceded by a sketch of the Language and Literature of Hungary and Transylvania. A magyar nyelvről és irodalomról írt tanulmányok után szemelvényeket közöl eredetiben és angol fordításban a magyar irodalomból. Olyan írókat is tárgyal, akiket irodalomtörténetünk nem említ meg. Bevezető tanulmányában leírta a nemzet történetét, a magyar nyelv szerkezetét és annak szép hangzását. Többször előfordult, hogy az ő fordításában magyar író munkája előbb jelent meg angol nyelven Angliában, mint a Habsburg abszolutizmus korlátozó intézkedései miatt magyar nyelven Magyarországon.

Dr. CEY-BERT RÓBERT GYULA

Bárdudvarnok, Somogy m. 1938. július 5. –

Író, ételtörténész, egyetemi tanár, jelkép- és őstörténetkutató. – Régi dél-somogyi vízimolnár családból származik. Ősei több mint ötszáz éven át űzték ezt a mesterséget. Az általános és középiskolát Kaposváron végezte. 1956-ban a szabadságharc kitörésekor Budapestre utazott és a Corvin-közben, Pongrátz Gergely oldalán és más helyszíneken fegyverrel harcolt. A szabadságharc leverése után Nyugatra menekült, és egy ausztriai magyar középiskolában érettségizett 1958-ban. 1962-ben gazdaságtudományból, 1965-ben szociológiából szerzett diplomát Genfben. Párizsban (Sorbonne) írta meg doktori disszertációját “Az étkezési szokások pszichoszociológiája” címmel, amelyet a Genfi Egyetemen védett meg 1979-ben.

1981-től 15 évet töltött Távol-Keleten, Délkelet-Ázsiában, ahol alapított egy gasztronómiai Kutató Intézetet. Francia, svájci és távol-keleti repülőtársaságok és luxusszállodák gasztronómiai tanácsadójaként dolgozott. 1984-ben megválasztották Bangkokban a Gasztronómiai Világtanács főtitkárává, 1996-ban pedig Mexikó városban a Gasztronómiai Világszövetség elnökévé.

Munkája mellett őseink után kutatott Ujguriában, Tibetben, Kínában, Mongóliában és vallástörténeti kutatásokat végzett Burmában, Laoszban és Thaiföldön. Rengeteget utazott, jurtákban és az őserdőben lakott. Nem követte pontosan Körösi Csoma Sándor útját, inkább azokat a területeket kereste fel, ahova a Körösi Csoma nem jutott el. Évtizedek óta foglalkozik jelképkutatással és jelkép-pszichológiával, magyar őstörténet-, ősvallás- és ételtörténet-kutatással. Ezért megtanult ókínaiul, ótörökül, mongolul, szanszkritül, stb., hogy eredetiben tanulmányozhassa a legrégebbi feljegyzéseket.

Kutatásai során ismerte meg a burmai őserdőkben a Karenni népet, amely 1948 óta függetlenségi harcot vív az elnyomó burmai kormánnyal. 1992-ben a Karenni ideiglenes kormány kinevezte nemzetközi nagykövetükké és szívós diplomáciai munka után sikerült felvetetnie őket az „Unrepresented Nations and Peoples Organisation (UNPO), vagyis az ENSZ-ben nem képviselt nemzetek és népek szövetségébe.

1996-ban tért haza Magyarországra. Tanított a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola Siófoki és Budapesti intézetében, egyben a Főiskola Gasztronómiai Tanszékének volt a vezetője. A Nemzetközi Borakadémia örökös tagja, a Magyar Borakadémia alapítója, a Gasztronómiai Világszövetség tiszteletbeli elnöke. Nemzetközi konferenciák, szimpóziumok, fesztiválok szervezője. Számos szakcikk, őstörténeti- és kultúrtörténeti mű, regény és vers szerzője. Több államtól kapott kitüntetéseket.

2012. március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.

CSÍKI SZÉKELY KRÓNIKA

A Csíki székely krónika állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével. A székely nemzet hun eredetét és ősi nemzetiségi szerkezetét tárgyalja. Atilla birodalmának szétesése után a hunok egy része a mai Székelyföldön telepedett le. Árpád előtt a vezető tisztviselő a főrabonbán volt, aki a legfőbb papi és főbírói hatalmat is viselte. A főrabonbán székhelye a Székelyudvarhely melletti Budvár volt, itt hirdette ki a vallási és világi törvényeket,, és gyakorolta fölségi jogait a nemzet közgyűlésében.

Zandirhám főrabonbán idejében, a hunok, Árpád vezér vezetése alatt, másodszor is bejöttek a Kárpát-medencébe. Zandirhám követeket küldött a hunok elé, majd fogadta őket.

CSURKA DÓRA

*1973

Író, dramaturg, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakán végzett. Csurka István (1934-2012) író, dramaturg, politikus leánya.

DÚCZ LÁSZLÓ

1945. – Pomáz, 2009. január 9

Erdész, író, őstörténet-kutató, solymász. A pilisi rengeteget jól ismerő vadász érdeklődése a kerecsen sólyom, majd a turulmadár alakja felé fordult. Felismerte a mitikus madár kötődését a hun-, magyar- és déli magaskultúrák történelméhez. Első előadásait a Turulról tartotta. Kitűnő és érdekes előadásaival mindig lebilincselte a közönség figyelmét. A Turullal kapcsolatos ismereteit A közöttünk élő turulmadár című könyvében írta meg, mely eddig négy kiadást ért meg.

A pomázi Klissza-dombon, árpád-kori romok közelében építtetett egy kis kápolnát Csete György tervei alapján, amely előtt számos magyar ünnepséget tartottak. A kápolna Boldogasszony szobrát Szerváciusz Tibor faragta. Dúcz László Pomáz város díszpolgára volt.

Állandó szereplője volt a magyar őstörténettel foglalkozó konferenciáknak (Lakitelek, Somogyfajsz).

Dr. ENDREY ANTAL,

Hódmezővásárhely 1922 – 2010. május 28.

Ügyvéd, bölcsész. Tősgyökeres jogász és politikus családból származik. Anyai ágon ősei székely nemesek. A középkor óta a Tisza bal partján gazdálkodtak. Tanulmányait a premontreiek gödöllői Szent Norbert reálgimnáziumában, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen és a berlini Friedrich Wilhelms egyetemen (a magyar külügyminisztérium ösztöndíjasaként) végezte. Jogi stúdiuma mellett teológiai tanulmányokat is folytatott és behatóan foglalkozott történelmi tárgyakkal. A budai Szent Imre Kollégium kollégistája és az Egyetemi Mária Kongregáció tisztségviselője volt. A háború utolsó hónapjaiban mint önkéntes páncélromboló szolgált, orosz fogságba esett, ahonnan sikerült megmenekülnie. 1947-ben minősítéssel tette le az ügyvédi vizsgát és szülővárosában ügyvégi irodát nyitott. Hat idegen nyelven beszélt.

Ellenzéki politikai tevékenysége miatt 1948 végén menekülnie kellett. 1949-ben kivándorolt Ausztráliába. 1956-ban megszerezte a University of Tasmania jogtudományi oklevelét és ausztrál ügyvédi képesítést. 1972-ben kinevezték az ausztrál szenátus egyik legfontosabb bizottságának állandó jogtanácsosává. Jogi érdemeiért 1975-ben elnyerte az angol királyi tanácsos (Queen's Counsel) rangot. Közben jelentős történészi munkásságot fejtett ki. 1972-től két évig a University of Melbourne történet-tudományi tanszékén dolgozott mint posztgraduális kutató. Kutatásai főleg a magyar őstörténet és a Közel-Kelet ókori történelmét ölelték fel. Külföldön tizenegy könyve és egy hosszabb tanulmánya jelent meg, elsősorban a magyar történelem köréből. 1989-ben tért haza Magyarországra. Ügyvédként dolgozott (1999-ig) és birtokán gazdálkodott. Az egész Kárpát-medence területén rendszeresen tartott történelmi előadásokat. A Nemzeti Újság című havilap szerkesztője és kiadója volt 5 évig Ausztráliában és 1990-haláláig Magyarországon. Magyarországon könyvei magánkiadásban jelentek meg. Erre a célra megalapította a “Boldogasszony Kiadó”-t.

Dr. FEHÉR MÁTYÁS JENŐ

Vassurány, 1913. október 27. – Cordoba, Argentina 1978. augusztus 17.

Domonkos rendi szerzetes, történetíró. Tanulmányait Szombathelyen, Sopronban, Grazban és Budapesten végezte. A Domonkos Szerzetesrend magyarországi történetének megírására kapott megbízatást. Kutatásokat végzett sok középkori kolostorban és családi levéltárban. 1942-ben a kassai püspökség könyv- és levéltárosa lett. 1945-ben külföldre menekült. Ausztriában, Franciaországban, Rómában a Domonkosrend Történeti Intézetében és a Vatikáni levéltárban folytatta kutató munkáját, továbbá az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban, Spanyolországban, Törökországban és Argentínában. Magyar őstörténelemmel foglalkozott Buenos Airesben. Történelmi tanulmányait szakmai folyóiratok közölték (Katolikus Szemle, Corvina, Buenos Airesi Magyar Hírlap), de több önálló műve is megjelent. Alapított és szerkesztett folyóiratai: Documenta Transsylvania Erdélyi Magyarság, Studio Sumiro-Hungarica. A hetvenes évek elejétől szerkesztette és kiadta a Magyar Történelmi Szemle című folyóiratot, Útban Buenos Airesből Cordobába autószerencsétlenség áldozata lett.

FEHÉRNÉ WALTER ANNA

Kassa, 1915. augusztus 15. – Buenos Aires, 1992.

Tanító, szerkesztő, őstörténeti kutató, író, rovásírás kutató. Iskolai tanulmányait Budapesten végezte. A II. világháború végén külföldre menekült; Németország, Ausztria, Olaszország után végül Argentínába került, ahol dr. Fehér Mátyás Jenő felesége lett. Továbbiakban vele együtt végzett nagyarányú kutatómunkát. Részt vett férje által alapított folyóiratok szerkesztésében. 1970-től pedig maga is külön folyóiratot szerkesztett: Magyar Őskutatás címmel. 1973-ban kiadta Torma Zsófia addig csak németül olvasható, 1894-ben megjelent művét magyar nyelven. Több tanulmánya jelent meg nyomtatásban. Fontos műve: Az ékírástól a rovásírásig I, II, (1975).

martosi FESZTY ÁRPÁD

Ógyalla, 1856. december 21. – Lovran, 1914. június 1.

Festőművész. Édesapja, Rehrenbeck Szilveszter 1868-ban FESZTY-re változtatta családi nevüket. 1887-ben I. Ferenc József magyar király nemességet, családi címert és a „martosi“ nemesi előnevet adományozta a családnak.

Feszty Árpád iskoláit Komáromban, Pozsonyban, majd a Budai Főreáltanodában végezte, ahonnan távoznia kellett, mivel több társával politikai és irodalmi kört alapított. Ekkor, 16 évesen, vándorszínésznek állt, majd 1874-ben Münchenbe ment. A müncheni Kunstverein kiállításán feltűnést keltett egy tájképével és a tehetséges fiatal festő csakhamar állami ösztöndíjat nyert. Tanulmányai folytatása céljából Párizsba ment, és 1878-ban a nemzetközi világtárlaton sikert aratott Delelő című képével.

Ógyallai műtermében festette egy évvel később Pusztai találkozás télen című nagy vásznát, mely felkeltette iránta a művészeti körök komoly érdeklődését. 1880-ban ösztöndíjat nyert, és három évig Bécsben tanult. Itt festette Golgota című híres képét. Ő festette az Operaház és a Fővárosi Törvényszék faliképeit is.

1896-ban a millenniumi kiállításra festette meg a „Magyarok bejövetele“ című hatalmas körképét. (Jelenleg Ópusztaszeren a Nemzeti Történeti emlékparkban tekinthető meg egy kimondottan a körkép részére készült épületben.)

Ezt követően hosszabb ideig Firenzében tartózkodott nejével, Jókai Rózával (1861-1936), Jókai Mór író fogadott leányával. Itt festette Krisztus temetése című triptichonját, amelyet 1902-ben Budapesten állított ki.

1906-ban III. osztályú Vaskorona-renddel tüntették ki.

Festészeten kívül irodalommal is foglalkozott.

DR. FETTICH NÁNDOR

Acsád 1900. január 7. – Budapest 1971. május 17.

Régész. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be. Bölcsész-doktori oklevelét Pannóniai fogadalmi táblák című értekezésével szerezte meg. A szovjet hatóságok engedélyével fölkereste a legnagyobb népvándorláskori gyűjteményeket őrző oroszországi múzeumokat, majd fölkereste a magyar őstörténet szempontjából fontos Káma-vidéket és Perm-et is. 1941-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójává. 1941. augusztus 14-től László Gyulával együtt Kievben biztonságba helyezte az Ukrán Nemzeti Múzeum régészeti kincseit, amik sértetlenek maradtak a háborús események alatt. Több előadást tartott külföldi egyetemeken, valamint számos nemzetközi régészeti értekezleten. Budapest ostroma alatt helyén maradt és hol eréllyel, hogy ügyesen alkalmazott, találó kedélyes magatartásával elérte, hogy a múzeum állagában semmi komoly kár nem keletkezett. 1950-1954 között segédmunkásként dolgozott. Hogy nyomon kísérhesse a népvándorláskori népek fémművességi technikáját és saját helyzetén is könnyítsen, kitanulta az ötvös-mesterséget. Ötvösművészeti alkotásai keresettek lettek, munkáival részt vett az 1957. évi Brüsszeli Világkiállításon – egyedi munkákra állami megrendeléseket is kapott és ez lehetővé tette, hogy régészeti munkáját is folytathassa. 1954 után a régészeti szekér­modellek kérdésével foglalkozott, aminek eredményeként tisztázta az őskori kocsitípus kialakulását a Kárpát-medencében. Utolsó tanulmánya a magyar néphitben máig élő vallásos jellegű varázs-szövegekről szól. Bejárta a Rába völgyét Meszlentől Kondorfáig és ezzel ősrégi imádságokat tartalmazó gyűjteményét 141 darabra gyarapította.

FIRDUSZI ABUL-KÁSZIM MANSZÚR

Sádab, Perzsia, 934. – Túsz, Perzsia (ma Irán), 1027.

A perzsa irodalom és egyben a világirodalom egyik legjelentősebb költője. Leghíresebb munkája a Sáhnáme (Királyok könyve), egy közel 60 000 verspárból álló költemény, amelyen 30 évig dolgozott. Ezzel a munkával Mahmúd gaznavida szultán bízta meg az udvarában működő Firduszit. A Sáhnáme a perzsák története volt a régi perzsa királymondáktól a Szászánidák bukásáig (651). A könyv fontos részét képezi Turán és Irán sok évszázados harcának leírása.

Tartalma a perzsák története volt a régi perzsa királymondáktól a Szászánidák 651-es bukásáig.

FORRAI SÁNDOR

Munkács, 1913. március 18. – Budapest, 2007. május 25.

A rovásírás tudósa, oktatója és terjesztője. A trianoni békeparancs következtében menekülniük kellett Kárpátaljáról, mert édesapja egymaga negyvenezer aláírást gyűjtött össze a rutének között a visszacsatolás érdekében. Tanulmányait Diósgyőrben és Újpesten végezte. Már korán, a családi otthonban megismerkedett a hazaszeretettel. Édesapja és ő maga is a Turán Szövetség tagja volt, és ekkor került kapcsolatba a magyar őstörténettel és rovásírással. 1935-ben a rendőrségen irodai alkalmazott lett, megtanulta a gyors- és gépírást is. Ekkor vette észre a hasonlóságot a Marsigli által lemásolt rovás botnaptár rövidítései és a gyorsírás között. Felesége, Marika, 1939-ben gyors- és gépíró iskolát alapított, ahol másodállásban szaktárgyakat tanított. Az iskolát 1952-ben államosítottak.

Forrai Sándor számos rendszerező és összehasonlító könyvet írt a rovásírásról. Hatalmas érdeme, hogy elhívatott terjesztője a magyarság ősi írásának. Létrehozott egy rovásírás kiállítás anyagot több mint 120 képből és ábrából. Ez az ország több városában látható volt. Részletes tervet dolgozott ki egy Ópusztaszeren felállítandó, a vérszerződést megörökítő rovásfeliratos emlékműre. Különböző folyóiratokban rendszeresen figyelmeztetett, hogy őstörténetünket meg kell tisztítani a hazugságoktól. Forrai Tanár úr elképzelései alapján szervezte meg a Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetségét (MAROSZ), Friedrich Klára és Szakács Gábor, akiket Forrai megbízott, hogy folytassák életművét. A Szövetség Forrai Sándor halála után, tiszteletből és kegyeletből, a FORRAI SÁNDOR ROVÁSÍRÓ KÖR nevet kapta.

Haláláig, magas kora ellenére, azért harcolt, hogy a magyar rovásírást kulturális örökségünk részévé nyilvánítsák. Fáradhatatlanul ostromolta a mindenkori kulturális kormányzatokat, amelyek sajnos közömbösek e nemzeti ügy iránt.

Forrai Tanár úr élete legfontosabb eredményének tartja az ősi magyar rovásírással való megismerkedését, arról írott könyveit, annak terjesztését, valamint magánéletében három gyermeke tisztességes, jó magyar emberré nevelését.

FRIEDRICH KLÁRA,

Budapest, Ozora?, 1948 –

Tanár, gyógypedagógus, logopédus, rovásírás-oktató. 1966-ban érettségizett. Az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemre mint "klerikális reakcióst" háromszori kísérlet után sem vették fel. Gyógypedagógiai főiskolát végzett. A rovásírás és történelem iránti érdeklődését édesapjának köszönheti. Már gyerekkorában megtanulta a rovásábécét, de komolyan 1994 óta foglalkozik a rovásírással – a mindennapi rendes munkája mellett. Férjével, Szakács Gáborral, közösen végeznek őstörténeti kutatásokat és terjesztik a csodálatos ősi magyar írást. Megszervezték a Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetségét (MAROSZ), mai néven Forrai Sándor Rovásíró Kör. Rovásírásversenyeket szerveznek az egész Kárpát-medencére kiterjedően. Oktató-gyakorló tankönyveket írnak. Friedrich Klára tapasztalatai szerint egy mai 10 éves gyerek – nagyon hamar – 4-5 szakköri foglalkozás alatt megtanulja a rovásírást.

GÁRDONYI GÉZA

Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.

Író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Tanítóképzőt végzett Egerben, majd a Dunántúl falvaiban (Karád, Devecser, Dabrony) tanított, később több vidéki nagyvárosban (Győr, Arad, Szeged) újságíróként dolgozott. 1897-ben Egerbe költözött, és itt élt élete végéig.

Gárdonyi Géza rengeteget olvasott, művelődött, elsősorban a történelem és a különböző keleti vallások érdekelték. Munkamódszeréhez hozzátartozott a kutatás. Leghíresebb műve, az „Egri csillagok“ megírása előtt sokat foglalkozott a török kultúrával, Isztambulba is elutazott. Híressé váltak titkosírással írt jegyzetei.

Gárdonyi Géza, az Egri Remete díszsírhelye az egri vár Bebek-bástyáján van. Végakarata szerint fejfájára három szót véstek, semmi mást:

CSAK A TESTE.

GEÖNCZEÖL GYULA

Léva, Bars megye, Felvidék, 1950. augusztus – 2022. november 22.

Mérnök. A gimnáziumot Léván, az Agrártudományi Egyetemet Gödöllőn végezte. Évekig a Magyarok Világszövetsége szlovákiai országos tanácsának elnöke volt. Különösen sokat foglalkozik a magyar történelemmel. Hosszú évekig munkatársa volt a nemzeti elkötelezettségű emigrációs újságíróknak, akik szabadon közölhették kutatásaikat, írhattak a magyar múltról. Geönczeöl Gyulának köszönhető az általa szervezett és szerkesztett “A magyarok története” vagyis a “Tárih-i Üngürüsz Madzsar Tárihi” amerikai kiadása. A könyv hosszú – 12 oldal – előszavát is ő írta. Ebben többek között ecseteli a Tárih-i Üngürüsz” viszontagságos történetét a törökországi felleléstől a könyv amerikai megjelenéséig 1988-ban. Valóságos kaland- de inkább rémregény bontakozik ki írásából. Egy lényeges mondata az előszóból rámutat arra, miért is volt fontos ennek a könyvnek a megjelenése: “Egy társadalom csak saját gyökerein át újulhat meg”.

GRANDPIERRE KOLOZSVÁRI ENDRE

Hódság, 1916. június 6. – Budapest, 2003. július 17.

Író, költő, történész. Ősei francia huguenották, kik először Svájcba menekültek, majd 1820-ban Erdélyben találtak otthonra. Anyai ágon székely származású. Dédapja Kossuth Lajos íródeákja volt. Családja részt­vett Garibaldi szabadságharcában. A Rákosi rendszer alatt politikai üldözött volt, s műveit nem jelentethette meg. Magamról című híres költeményét a BBC-ben is közölték. E költemény az elnyomatás éveinek fontos megjelenítője. Szépirodalmi kötetei mellett számos oknyomozó történelmi mű szerzője.

HUSZKA JÓZSEF

Kiskunfélegyháza, 1854. november 20. – Budapest, 1934. október 30.

Rajztanár, művészettörténész, néprajzkutató, közíró, festő, a magyar ornamentika kutatója. A szarvasi gimnáziumban érettségizett. Egy évet a Műegyetemen tanult, majd 1873-1876 között mint ösztöndíjas tanárjelölt folytatott tanulmányokat. 1891-1919-ig a történelmi Magyarország különböző városaiban, Zentán, Désen, Sepsiszentgyörgyön tanított. A magyarság ornamentika kincse különösen érdekelte, amellyel tanárévei alatt sokat foglalkozott. Rajztanárként elsősorban a magyar díszítőművészet megismertetésére fektetett hangsúlyt. Ezen keresztül nevelte nemzeti érzésre a fiatalságot.

Mint festőművész arcképeket és hangulatos erdélyi tájképeket festett. Ő nyerte az ezredéves kiállítás főkapujára kiírt pályázatot.

Nagy hatással volt rá a székely nép élő művészete, ami a magyarság eredetének kutatására ösztönözte. Huszka volt a magyar népművészet egyik első felfedezője, gyűjtője és dokumentálója (rajz, fénykép). Az erdélyi népi, építészeti emlékeket közkinccsé akarta tenni úgy, hogy közben tudományos igénnyel fel is dolgozta azokat. Foglalkozott az erdélyi több száz éves templomok történetével s az ő felfedezőmunkájának köszönhető, hogy hozzáférhetőek lettek a székelyföldi református és unitárius templomok és vártemplomok lemeszelt Szent László freskói. Örök értékű munkássága nemzeti kincsünk.

A magyar díszítőművészettel kapcsolatban 6 könyvet és számos tanulmányt írt. 1930-ban megjelent életének főműve, "A magyar turáni ornamentika története" című, saját rajzaival, felméréseivel illusztrált könyve. Példaértékű munkássága hittel és erővel párosult, ezzel szerzett híveket országszerte a magyar hagyományok ápolására. Huszka József emlékét tisztelettel őrizzük!

DDr. VITÉZ JUBA FERENC

Nagyvárad, 1915. november 25 – Komárom, 2006. május 10.

Jogász, tengerészkapitány, hajóorvos.

Elemi iskoláit Dunaszerdahelyen, középiskolai tanulmányait a komáromi bencés gimnáziumban végezte 1934-ben. Pozsonyban, majd Budapesten volt orvostanhallgató. 1938-ban megszakította tanulmányait és tengerésznek állt. A Duna- Tengerhajózási Rt. kötelékében tengerész fedélzeti szolgálatot teljesített. Az S/S „Duna“ gőzösre hajózott be, mellyel 1940 áprilisában hajótörést szenvedett Podimánál, Törökország európai partjainál. 1941-ben tengerésztiszti képesítést szerzett, s 1941-1944-ig a Budapest tengerjárón szolgált mint III., majd II. tiszt.

1944-ben szerezte meg a jogi doktorátust, 1950-ben pedig az orvosdoktori diplomát. 1955-ben először a Folyamrendészeti és Tengerészeti Hivatal osztályvezetője, ezt követően a Duna-Tengerhajózási Rt. igazgatója volt. 1948-1962-ig tengerjogot és hajóegészségtant tanított a Tengerésztisztképző Tanintézetben, valamint a Tengerészeti Hivatal szakelőadójaként tevékenykedett.

1962-ben Bécsbe emigrált. 1963-ban a T.S.S. Homeric óriáshajón volt 1. számú hajóorvos, 1964-65-ben az FFS. Walther Herwig német kutatóhajón szolgált orvosként. 1966-1981-ig St. Pöltenben kórházi főorvosként és radiológus szakorvosként dolgozott.

Évtizedeken át gyűjtött hajózási vonatkozású tárgy- és iratanyagát 1987-ben Komárom városának ajándékozta, melyből először a városháza alagsorában, illetve a komáromi Klapka György Múzeumban állandó kiállítás nyílt. Az ország egyetlen összefüggő, a magyar kereskedelmi- és haditengerészet történetét a 13. sz. közepétől a 2. világháború végéig bemutató gyűjtemény több száz dokumentumból, fényképből, hajózási eszközből, tengerész-emléktárgyból, egyenruhából áll. A kiállítást 1997-ben újrarendezték. Ekkor került beépítésre a stilizált hajófedélzet és kapitányi kabin is, amelyekben eredeti relikviák segítségével mutatják be a tengerészéletet.

Komárom városának magyar tengerész emlékművet ajándékozott, melyet közterületen állítottak föl. Foglalkozott a magyar történelem hajózási témáival és a hajóorvoslás szakirodalmával, mely témakörben számos előadást tartott magyar és német kongresszusokon. Több szak­cikke valamint könyve jelent meg magyar és idegen nyelven.

KÁLTI MÁRK

14. század

1336/1337-ben udvari pap, a királyné káplánja, 1342-1352 között a Buda külvárosi Szent Péter templom plébánosa, 1352-ben fehérvári és veszprémi kanonok.

Jankovics Emil kutatásai alapján Kálti Márkot tekintik az 1358-ban készült Képes Krónika szerzőjének.

KÁSLER MIKLÓS

Budapest, 1950. március 1. – 2025. szeptember 5.

Orvos, Széchenyi-díjas onkológus, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar tudományos Akadémia doktora, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, 2018-2022-ig az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere (2018-2022), számos szakkönyv írója.

Édesapja, Kásler István (Déva, 1918) Erdélyből származó jogász volt, édesanyja, Boda Aranka (Sárvár, 1923) pedagógus. Általános és középiskoláit Sárváron végezte. Orvosi diplomát a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzet 1974-ben, azután sebészeti, szájsebészeti, plasztikai és rekonstrukciós sebészeti, és onkológiai szakvizsgákat is tett. Az Országos Onkológiai Intézetben 1986-tól a fej-nyaksebészeti osztály főorvosa volt. 1992-ben nevezték ki főigazgató főorvosnak. A daganatos betegek heterogén ellátásának összefogására 1993-ban megalkotta a WHO által akkreditált Nemzeti Rákkontroll Programot. 1998 után négy egyetemen tanszékvezető…

Onkológusi munkája mellett mindig nagy érdeklődést tanúsított a magyar nemzeti történelmi, történelemfilozófiai sorskérdések iránt. Kásler védnökségéhez fűződik a magyarok őstörténetével foglalkozó nemzetközi kutatócsoport eredménye, amely genetikai alátámasztást talált arra, hogy az Árpád-ház tagjai bizonyosan eurázsiai vérvonalból származnak, mivel a genetikai markerek segítségével feltérképezhető az apai ági genetikai történelem. 2022-ben a Magyarságkutató Intézet tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. 2023. márciusától 2025. júniusáig az intézet szakmai irányítója volt. Élete során számos kitüntetést és elismerést kapott.

KÉPES KRÓNIKA (1358)

Eredeti címe: Cronica de gestis Hungarorum (Krónika a magyarok tetteiről). Régebben első őrzési helyéről nevezték Bécsi Képes Krónikának. A művet az 1360-as években lemásolták és 147 színes iniciáléval valamint miniatúrával díszítették. A krónika I. Lajos király rendeletére készült, címlapját az ő arcképe és az Anjouk liliomos címere díszíti. Tartalma a magyarok történetének előadása 1342-ig, a régi magyar mondák legbőségesebb gyűjteménye. Szerzője valószínűleg Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok, de nem ő a másoló és a festő. A gazdag illusztrációk készítője egy mesélőkedvű magyar ember: a hazai viseletek és címerek kitűnő ismerője. A magyar viselet történetét az ő miniatűrjeinek tanulmányozása nélkül nem lehet megismerni. Történelmünkből olyan részleteket tud, például Szent István és Szent László királyok legendáiból, aminőket a szövegíró Kálti nem említ. Személyét illetőleg találgatásokra vagyunk utalva. I. Lajos több kézirat-miniátort foglalkoztatott, köztük a Sopron megyei festőcsaládból származott Meggyesi Miklóst, kit 1352. évi oklevél a király címerfestőjének mond. 1356-ban is azt jegyzik fel róla, hogy "sok különféle munkát készített a királynak, aki ezeket igen kedvelte".

A mű egyik fontossága, hogy a legművészibb magyar krónika és egyben a 14. századi európai könyvkötő művészet remeke. 1933-ig a bécsi volt Udvari Könyvtár őrizte, amikor is az 1932. évi velencei kultúregyezmény alapján visszakerült Magyarországra, s azóta az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.

KERESZTESI JÓZSEF

Veszprém, 1748. december 29. – Szalacs, 1812. május 15.

Református lelkész, egyházi író, énekszerző és naplóíró. 1769-től a debreceni kollégiumban, 1779-80-ban hollandiai egyetemeken tanult. 1780-tól Debrecenben élt. 1783-tól vértesi, 1784-től nagyváradi, 1787-től szalacsi református lelkész. Számos egyházi éneke bekerült a protestáns énekeskönyvekbe. Több alkalmi verse, prédikációja és egyházi munkája is megjelent. Fő műve egy nyelvészeti tárgyú és kortörténeti adatokban gazdag, forrásértékű napló, amelyet halála után, 1844-ben, Pozsonyban adták ki “Magyar Nyelv eredete” címen.

Szalacson az egyház azzal őrizte meg emlékét, hogy a templomban a karzat alatti falra emléktáblát állított.

KÉZAI SIMON

13. század második fele

Királyi jegyző, krónikaíró. Írása nem tükröz Magyarországon kívül szerzett élményeket; magister fokozatát az országon belül, esetleg a veszprémi főiskolán szerezte. Nemzetisége magyar kellett legyen. Erre abból lehet következtetni, hogy latin nyelvű munkájában feltűnő a számos eredeti magyar kifejezés, valamint a magyar nyelvre, mint a „mi nyelvünkre” hivatkozik.

IV. László király (1272-1290) udvari papja és krónikása lett. A király őt 1283.10.19-én mint homo regius-t, saját jegyzőjének nevezi. IV. László király utasítására írta meg 1282 táján krónikáját, az Őskrónika folytatásait kivonatolva, GESTA HUNGARORUM címen. Krónikáját Anonymus azonos című művétől megkülönböztetve Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz „A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szokták nevezni. Műve két könyvből áll: Az első könyv Hunor és Magor híres történetével, a hunok és magyarok közös eredetének elbeszélésével kezdődik, egészen Atilla haláláig és birodalmuk felbomlásáig. A másodikban a magyaroknak történetével foglalkozott a bejövetelüktől 1280-ig.

KISS DÉNES

Pacsa 1936. január 1. – Budapest, 2013. június 21.

Babérkoszorús költő, író, nyelvkutató, nyelvészprofesszor, szerkesztő. 1954-ben érettségizett Nagykanizsán. 1956-57-ben főiskolai hallgató Pécsett. 1956. okt. 24-én megjelent verse miatt 1957-ben kizárták az ország összes főiskolájáról és egyeteméről, internálták. 1957 végétől Budapesten gyári munkás, könyvtáros, 1960-tól az Esti Hírlap, 1963-tól üzemi lapok munkatársa. 1974-től a Népszava irodalmi mellékletének szerkesztője, 1991 a Magyar Fórum főszerkesztő-helyettese és a Magyarok c. folyóirat főszerkesztője, 1991-93 az Új Magyarország olvasószerkesztője, 1993-tól a Heti Újság, majd a Heti Nemzeti Újság főszerkesztője. 1998-tól a Lyukasóra folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. – Versek mellett ír novellákat, kritikákat, nyelvészeti tanulmányokat. Esszéköteteiben nyelvi kutakodásairól ír. A szójátékok, nyelvi lelemények verseinek egy részére is jellemzők. Fordít orosz, német, észt de főként finn költők műveiből. Több mint 50 kötete jelent meg. 1985-ben a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság főtitkára. 1996- a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Magyar Írók Egyesületének főtitkára, 2000-től a Trianon Társaság elnöke. Díjak: József Attila-díj (1975), SZOT-díj (1983), Magyar Lajos-díj (1988, Kölcsey-díj (1994), a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1999).

Dr. KISZELY ISTVÁN

Budapest, 1932. június 14. – Budapest, 2012. augusztus 28.

Egyetemi tanár, antropológus. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Bencés Gimnáziumban végezte. Az érettségivel egy időben zongora-orgona diplomát szerzett a Zeneakadémián. Ezután 5 év katolikus teológiát hallgatott Pannonhalmán. 1963-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen biológia földrajz szakon. Doktori munkáját (1963) talajhidrológiából írta. 1964-től a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgozott. Itt az interdiszciplináris osztályon a morfológiai munkái mellett kémiai laboratóriumot vezetett. Kutatási területe a csontkémia, a csonthisztológia és a csontszerológia volt. Az akadémiai ásatásoknál rendszeresen antropológiai leletmentést végzett. Érdeklődése egyre inkább a magyar őstörténet felé fordult. Magyarországon jelen volt számos őskori, római kori, avar, honvisszafoglaláskori és Árpád-kori magyar temető feltárásánál. Részt vett a székesfehérvári királysírok, a budavári nádori kripta, valamint a pilisszentkereszti feltárási munkákban is. Külföldi régészeti ásatásai, ahol a csontanyag feldolgozását végezte: Ausztrália (Keilor legkorábbi emberleletei), Ausztria (Melk, Babenberg család), Egyesült Államok (California, Black Lady), Egyiptom (Királysírok völgye), Európa (az összes longobárd temető), Finnország (Isokyrö és Turku), Franciaország (Senlis, Capet Hugo családja), Iraq (Eridu, sumér temető), Kína (Astana), Németország (Bardo­wieck környéke), Olaszország (Firenze, Medici sírkápolna, Santa Croce székesegyház). Utazásaival egy időben, melyek sok kutatási lehetőséget nyújtottak számára, megírta "A Föld népei" című monográfiáját.

1971-től a magyarság őstörténete és a Föld népei című tantárgyakat tanította Magyarország, Európa, Amerika és Ázsia számos egyetemén. 1993-tól óraadó a Szent István Egyetemen Gödöllőn a Környezetgazdálkodási Tanszéken. Több önálló szak­könyvet írt (A Föld népei, A magyarság őstörténete I+II, A magyarság ősi kultúrája) és mintegy 250 tudományos cikket közölt magyarországi és külföldi szakfolyóiratokban, melyek 16 nyelven jelentek meg.

B. KOVÁCS FRÉDA

Beszterce, Erdély 1900. június 6. – Cleveland 1969. december 7.

Író, tanár. Ősi erdélyi családból származik. Apja katonatiszt volt. Iskoláit Bethlenben, Désett és Kolozsvárott végezte a református kollégiumban (1923). Írásai Reményik Sándor lapjában, a Pásztortűzben és más erdélyi lapokban jelennek meg (Ellenzék, Brassói Lapok, Pásztortűz). 1924-ben Balázs Lóránd Hunyad megyei földbirtokos felesége lett, három gyermek anyja. Szeretett Erdélyét 1928-ban hagyta el, mert a romániai földreform földön­futókká tette őket. 1943–45-ben a Család- és Gyermekvédelmi Intézet igazgatója.

Első történelmi regénye Rohanó áradat Budapesten jelent meg. Sikere átütő, katonai akadémiákon, a rendőrképző iskolákban kötelező olvasmány lett. A Halhatatlan Harcos utolsó otthon megjelent munkája. 1945 után Magyarországon munkáit tiltó listára tették. "Fasiszta szellemű, antidemokratikus és szovjetellenes sajtótermékek I-IV." címmel megnevezett zárolt könyvek közé sorolták, és minden elérhető példányt megsemmisítettek. 1945-ben külföldre menekült és Ausztriában, Németországban és az Egyesült Államokban folytatta áldozatos működését. Magas, tudományos színvonalon álló ismeretterjesztő előadásai mellett kimagasló érdemeket szerzett a Western Reserve University magyar művelődéstörténeti tanfolyamának megindításában és fenntartásában, ahol évekig egyetemi előadóként működött.

Elbeszéléseit, tanulmányait, cikkeit külföldön a Magyar Nők, a Hungária, a Kanadai Magyarság, a Krónika, a Katolikus Magyarok Vasárnapja, a Délamerikai Magyar Hírlap közölte.

A Halhatatlan Harcos második, két kötetes kiadását (1973, Turán Printing and Bindery) már nem érte meg, melynek egyetlen, nehezen fellelhető eredeti példányát személyes biztonságának kockáztatásával Erdélyből hozott ki.

KUBINYI TAMÁS

Művelődéstörténész, író, újságíró, riporter, szerkesztő, műsorvezető médiakutató és televíziós személyiség. Arizonában (USA) tanulta a médiakreátor mesterséget. Médiakutatással foglalkozó könyveit a Magyar Tudományos Akadémia is gondozza, és kötelező, valamint ajánlott tananyagként szerepel az ország valamennyi média-tanszékén. Viszont történelmi munkáiban homlokegyenest szemben áll a hivatalos nézetrendszerrel.

Két évtizedet töltött a Magyar Televíziónál, a Duna Tv-nél és az Echo Tv-nél. Tíz műsor elindításában vett részt, közülük a történelmi tárgyú Agora váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Megalapította az Álmos Király televíziót és Akadémiát, ahol történelmünk fehér foltjaival foglalkoznak elsősorban napi élő műsorokban melyeket az Interneten keresztül az egész világ magyarsága szívesen fogad. Rendszeresen tart országszerte ingyen előadásokat elhallgatott történelmünkről. Könyvei (Álmos hét könyve, Bartók, stb.) kiadására megalapította az Agora Kiadót. Vesszőparipája a zene.

Vallja: “A Magyarság a Jóisten népe! Célom történelmünk fehér foltjainak feltárása, az információs blokád lebontása. Életünknek ezek a legfontosabb kérdései.”

LÁSZLÓ GYULA

Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17

Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár. Elemi iskoláit Kőhalomban és Kolozsvárott végezte. 1928-ban Budapesten érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolai tanulmányait 1933-ban fejezte be. Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti Tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton járt Londonban, Rómában, Párizsban és Firenzében. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, így Görögországban a görög és bizánci művészeteket tanulmányozhatta. 1940-1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkívül kortársairól mintegy 600 arcképet rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott. 1957 és 1980 között a budapesti Tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.

Több mint 25 könyvet és számtalan szakcikket írt.

(Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/László_Gyula_(történész)

Egy New Yorkban tartott előadásán mondta a következőket: egy Budapesten megrendezett régészeti konferencián orosz tudósok mondták, hogy ha a Kárpát-medencében a honvisszafoglaláskor szlávok éltek volna, most szlávul beszélnénk itt és nem magyarul. Szlávok csak a történelmi Magyarország peremvidékén élhettek kis létszámban.

MAHMÚD TERDZSÜMAN

1510 – 1575

Bajor származású, Szülejmán szultán tolmácsa, diplomata. 1543-ban Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetésekor mentett meg egy latin nyelvű krónikát, mely több kutató szerint az eredeti ősgesta volt. A királyi könyvtár titkos anyagaként kezelhették, mert anyaga még a közép­kori krónikákban sem volt ismeretes. Ezt fordította le Terdzsüman és a szultánnak ajándékozta. A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ közép-oszmán-török nyelven írt kódexet Vámbéry Ármin hozta keletről és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Budenz 1861-ben 'silány őstörténeti munkának' nevezte, ezért több mint 100 évig nem foglalkozott vele senki. 1971-ben Dr. Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora, megkezdte fordítását. A Tárih-i Üngürüsz 1982-ben jelent meg először és hihetetlen messzi távlatokba vezeti vissza Magyarország történetét.

MARJALAKI KISS LAJOS

Kisújszállás, 1887. december 18. – Miskolc, 1972. május 1.

Régész-történész, tanár, geográfus. A Magyar Földrajzi Társaság miskolci osztályának alapító tagja (1957). Kilenc gyermekes családban ő volt az egyedüli, aki tovább tanulhatott. Debreceni ref. Kollégiumban végezte tanulmányait, ahol 1906-ban tanítói oklevelet szerzett. 1906-7-ben Szinpetriben (Borsod megye), majd szülőfalujában volt elemi iskolai tanító. Középiskolai tanárképzője elvégeztével magyar, történelem és földrajz szakos tanárként működött tovább, 1913-1918-ig Abrudbányán, Erdélyben. Ugyanekkor a Kolozsvári múzeum régészeti munkájában is részt vett. Mint tudós, történész, a régészet, nyelvészet, néprajztudomány kutatója maradt egy életen át. Tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, rendszeresen levelezett kora szinte valamennyi szellemi nagyságával. Szakkönyveit, tanulmányait a miskolci Herman Ottó Múzeum adja ki. Igen sok még a kiadatlan kéziratos gyűjteménye.

MESZLÉNYI ANTAL

Tótszentmárton, 1894. április 16. – Székesfehérvár, 1984. június 25.

Római katolikus pap, hittanár, kanonok, az esztergomi főszékesegyházi káptalan nagyprépostja, egyháztörténész. Középiskoláit Székesfehérváron és Egerben végezte. 1912-ben érettségizett. 1913-ban belépett a ciszterci rendbe.Teológiai és bölcsészeti tanulmányokat a Pázmány Péter tudományegyetemen folytatott. 1921-ben magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett és bölcsészdoktorátust. 1921-ben Esztergomban pappá szentelték. 1921-1950-ig hittanárként dolgozott. 1928-tól a budapesti egyetem egyháztörténelem magántanára. Történészként a magyar állam és az egyház kapcsolatával foglalkozott. Számos könyv írója. A „Magyar szentek és szentéletű magyarok“ című könyve 1976-ban Münchenben jelent meg.

MIREISZ TIBOR

Andragógus, ingatlankezelő, ingatlanvagyon-értékelő és közvetítő, a Vitézi rend tagja, budapesti székkapitány, a „Magyarok Nagyasszonya Szent Korona Lovagrend jegyzője.

Mireisz Tibor, Wittner Mária, dr. Onyestyák György, és Weyde Gyula 2013-ban megalapították a Tóth Ilonka Szülőházáért Alapítványt, mely célul tűzte ki a mártírhalált halt medika szülőházának megmentését és annak múzeummá alakítását, működtetését. Jelentős kerületi összefogással és önkormányzati támogatással megvalósult az 1956-os forradalom és szabadságharc olyan emlékhelye ahol a még élő egykori résztvevők taníthatják majd a gyerekeket és méltó emlékhelyet állítanak az áldozatoknak. Fontos céluk továbbá a kiemelkedő tehetségű tanulók támogatása.

Mireisz Tibor a Szent Koronáról számos előadást tartott és tanulmányt írt.

MOLNÁR V. JÓZSEF

Cserhátpuszta, 1930. március 17. – Budapest, 2022. február 21.

Újságíró, avantgárd képzőművész, Magyar Örökség díjas grafikusművész, néplélek- és néprajzkutató, művészettörténész.

Édesapja Molnár József egy fakitermelő cégnél volt munkavezető; 1944-ben az oroszok elhurcolták málenkij robotra, ahonnan nem tért vissza. Ezt követően a család a nagyszülőkhöz költözött a Vas megyei Pankaszra. Itt ismerkedett meg a falusi gyógyító emberekkel és a paraszti életformával.

1956 őszén újságíró szakos egyetemi hallgatóként részt vett a budapesti harcokban. Október 22-én este az ELTE színháztermében megalakították a Március 15-e Kört, és – diák létére, két egyetemi tanár mellé – beválasztották a vezetőségbe. Felvették a kapcsolatot a Műegyetemen összejött diákokkal, akik 16 pontban már a követeléseiket is megfogalmazták, és velük együtt másnapra szolidaritási gyűlést hirdettek a lengyel szabadság támogatására a Bem térre. A Rádió ostromában nem vett részt, mert a másnap megjelenő Egyetemi Ifjúság című lapnak meg akarta írni az addigi eseményeket. Elkészült írását azonban egy környékbeli razzia hallatára megette. Közben a Március 15-e Kör a műegyetemiekkel egyesülve Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággá alakult, amelynek szintén egyik vezetője lett. A szabadságharc leverése után elszegődött az illegálisan működő Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által kiadott Október huszonharmadika című laphoz, ahol író-szerkesztő és terjesztő is volt. Ezért 1957. január 23-án elfogták 3 év börtönre ítélték, amelyből egy évet magánzárkában töltött. Szabadulása után nem folytathatta tanulmányait. Nyomdászként helyezkedett el, és bekerült a művészeti életbe. 1970-ben volt első önálló kiállítása.

Képzőművészeti tevékenysége mellett egyre mélyebben foglalkozott a néprajzzal. Barátaival, Pap Gáborral és Végvári Józseffel népünk tanítómesterei lettek. A magyarság érdekében vállalták a vándor szerzetesek és prédikátorok sorsát, és megalapozták a magyarság belső lélekképének tudományát. Végvári József a nyelvet, Pap Gábor az asztrálmitológiai szemléletet és a népi ornamentikát kutatta, míg Molnár V. József a népi gondolat egyetemességét, szokásoktól, szentektől, születéstől, haláltól, a Boldogasszony hétágú életfájától a lélek legmélyéig hatolva. Hintalan László néprajzossal és Pap Gáborral 1989-ben megalapította az Örökség Népfőiskolát, majd 1996-ban a Magyar Hagyományőrző Műhely szabadegyetemet. Előadásai országszerte nagyszámú hallgatóságot vonzottak.

2012-ben Magyar Örökség díjat, 2018-ban a Magyar Művészeti Akadémia Életműdíját kapta meg. Utóbbi díjat olyanok kapják, akiknek kiemelkedő, önzetlen munkássága, életműve példa a nemzet felemelkedéséért, megmaradásáért.

NÉVTELEN MAGYAR TÖRTÉNET (1740)

Az isztambuli Núruoszmánije Könyvtár 3386/5. sz. kéziratának 63-101. lapjain egy eddig ismeretlen magyar történelmi tárgyú mű szerepel, melynek sem címe, sem szerzője nincs feltüntetve. A kéziratra Prof. Orhonlu Cengiz bukkant rá, és 1975-ben rövid ismertetést közölt róla a "Türk-Macar kültür münasebetleri" (Istanbul, 1976) c. könyv 160-169. oldalain.

A szerzőre a műben semmiféle konkrét megjegyzés nincs. Az a körülmény, hogy a magyar személy- és helynevek csaknem kivétel nélkül helyes magyar kiejtés szerint vannak írva, a német nevek viszont sokszor erősen el vannak torzítva, a szerző magyar voltának bizonyítéka. Az viszont, hogy az erdélyi eseményekkel bővebben és részletesebben foglalkozik, mint a magyarországiakkal, erdélyi származását bizonyítja… A szerzőből aztán hithű jámbor muszlim és lelkes oszmán-török lett. Erre több megjegyzés is rámutat. (Dr. Blaskovics József jegyzete)

Dr. PADÁNYI VIKTOR

Vatta, Borsod, 1906. január 26. – Melbourne/Moorabbin 1963.december 2.

Történész, nyelvész, író. Középiskolai tanulmányait Egerben és Budapesten végezte. A szegedi és a budapesti tanárképző főiskola elvégzése után a szegedi tudományegyetemen történelemből, filozófiából és magyar irodalomból doktorált. Magyarországon oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozott. Tanított Tarnamérán, Törökszentmiklóson és Kiskunfélegyházán, majd Szegeden az egyetemen. Kiválóan zongorázott, hegedült és festett. Szülei és felesége, Csősz Emília szintén tanárok voltak. Három fiúgyermek édesapja. Padányi nemzeti gondolkodó volt.

Magyarországról 1945-ben távozott. 6 évig a bajorországi Oberammergauban, majd 1951-től az ausztráliai Melbourneben élt, ahol mint könyvelő, műszaki rajzoló és tanár működött. A magyar nemzeti emigráció kimagasló tagja, kiváló történelem tudós, neves közíró, számos történelmi mű, filozófiai tanulmány alkotója. Tanulmányai, könyvei főleg a magyar őstörténetre vonatkoznak. Főbb művei: A nagy tragédia 1952, Vázsoly, Vérbulcsú 1954, Tér és Történelem 1955, Rákóczi 1961, Sumir Magyar nyelv lélekazonossága 1962, Dentu-Magyaria 1963, Egyetlen menekvés 1967. Írt azonban tankönyvet, regényeket, novellákat, verseket és színdarabokat is.

14 éves gyerekként szembesült a magyar nemzetet érő tragédiával, a Trianoni békaparanccsal. Akkori megrázó írását: CONSUMMATUM EST – BEVÉGEZTETETT, a magyarok a trianoni megemlékezéseken, azóta is idézik az egész világon. Könnyek nélkül nem lehet végighallgatni.

“Izzó haza és fajtaszeretete párosulva törhetetlen igazság-kereséssel, minden megjelent művéből felénk sugárzik. Írásai örökké hirdetik emlékét”.

Padányi Viktor sírja egy ausztrál temetőben.

PAP GÁBOR

Budapest, 1939. május 7. –

Művészettörténész, pedagógus. Pap László református lelkész és Antalffy Klára gyermeke. Családja székely ősöktől származik. Budapesten végezte a gimnáziumot, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-művészettörténet szakán tanult 1957-1962 között. “Tanulmányai alatt nem engedhette meg magának, hogy ne jeles legyen, mert szinte csak az ő ösztöndíjából élt a családjuk, mivel édesapját nélkülözték.” – 1963-1973 között az MTV képzőművészeti rovatvezetője, szerkesztő, riporter, forgatókönyvíró, filmrendező, műsorvezető, dramaturg. 1973-tól foglalkozásai között szerepel: a Művészet című folyóirat szerkesztője, a Kiskunhalasi Városi-Járási Könyvtár igazgatója, a Magyar Posta újságkihordója, a gödöllői Helytörténeti Gyűjtemény igazgatóhelyettese, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely művészettörténeti főmunkatársa. Tanított a Szőnyi István Szabadiskolán, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán, Pécsett, Szombathelyen, Zalaegerszegen Kaposvárott, Győrött, a Képzőművészeti Főiskolán, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, a Miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemen. 1998-ban Hintalan Lászlóval és Molnár V. Józseffel létrehozza az Örökség Népfőiskolát. Az 1980-as években – központi utasításra – többször is lehetetlenné tették munkásságát.

A szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális folyamatosság kutatásában művészettörténeti, vallástörténeti szempontú vizsgálata jellemzi. A magyar Szent Korona kutatása különösen foglalkoztatta. – Megszámlálhatatlan előadásainak száma országszerte. Rengeteg könyve, tanulmánya jelent meg többek között a magyar Szent Koronáról, Atilláról, magyar népmesékről, stb.

(Forrás: Wikipedia)

PRISZKOSZ RÉTOR (PRISCOS RHETOR)

Panion, Trácia, 415 – 472 után

Keletrómai (bizánci) diplomata, történetíró. II. Theodosios császár megbízásából Maximinosszal együtt, követként 449-ben Atilla hun király udvarában járt és beszámolójában részletes leírást adott a hunokról, valamint a királyi udvarról. Művéből csupán töredékek maradtak meg.

RANSANUS PETRUS

1428–1492

Szicília püspöke, olasz humanista, két évet töltött a magyar királyi udvarban mint a nápolyi király követe s ezután írta meg könyvét Magyarország történetéről: Epithoma rerum Hungarorum. Ez a könyv a hiteles Corvinák egyike, de soha nem volt Mátyás király könyvtárában. A Ransanus-kodex 1490-ben készült el, azt a király halála miatt a szerző már nem tudta számára átadni. Két év múlva Ransanus is meghalt, s akkor egyik rokona, egy Palermo-i dominikánus átfestette a címlapon Mátyás és Beatrix címerét, helyükre Ulászló II. és Bakócz Tamás címerét téve. A kódex az Ulászló emlékek között szerepel.

SZAKÁCS GÁBOR

Budapest, 1951. március 3. –

Zenész, rovásírás-szakértő. 1990-es évek elején kezdett feleségével Friedrich Klárával a rovásírás tanulmányozásába, kutatásába, majd terjesztésébe és oktatásába. Számos könyvet és tanulmányt írt, önállóan és feleségével közösen. Könyveik kiadását mindig alapos kutatómunka előzi meg. Céljuk volt annak bebizonyítása, hogy a rovásírás él, nem egy halott művelődéstörténeti emlék. Hitvallásuk: A rovásírást “Nem a XX. században alkotott nyakatekert szabályok szerint tanítjuk, hanem ahogyan ki tudja hány évezreddel ezelőtt a juhász megtanította írni a bojtárt, mindenféle szakfelügyelő és szaktanácsadó fontoskodása nélkül. … a sok fáradozás árán megőrzött rovásírásos emlékek tiszteletteljes megismerése és a rovásírás gyakorlata, mindennapi használata, továbbadása révén léphetünk csak rá arra a gyönyörű, de nehéz útra, amely a magyarság múltját és jövőjét köti össze”.

SZÁNTAI LAJOS

Budapest, 1962

Művelődéstörténész, népmese- és magyarságkutató. A Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben szerzett oklevelet. A Nemzeti művelődési Intézet Makoldi Sándor Központjának fejlesztő munkatársa. A magyar nép történelmével, hagyományaival, középkori krónikák és legendák elemzésével foglalkozik.

Az 1990-es évek elején csatlakozott Pap Gábor művészettörténész és Molnár V. József néprajzkutató magyar szerves műveltséget feltáró szellemi köréhez népmesékről szóló előadássorozataival. A népmesék elemzése mellett a magyar történelem mondai-mitikus megközelítésű kutatási eredményeit is ismertette. 1991-1996-ig rendszeres előadója volt az Őshagyomány Iskolának. A Molnár V. József által létrehozott Magyar Hagyomány Műhelynek másfél évtizeden keresztül volt tanára. Nevéhez fűződik többek között a Képes Krónika miniatúráinak elemzése. Könyvei és tanulmányai jelentek meg a középkori magyar történelem nevezetes királyairól és szentjeiről, valamint a magyar Szent Koronáról.

Előadói pályafutása során több ezer előadást, előadássorozatot tartott jeles történelmi személyiségekről, többek között Atilláról, Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Hunyadi Mátyásról, II. Rákóczi Ferencről, József Attila költészetéről, más jelentős személyiségekről, a magyar művelődéstörténet kincsestáráról, a népmesékről, a Pilis titkairól, a Pálos-rendről és a Képes Krónikáról. Előadásaiban a legfontosabb pillérekre, történelmi szereplőkre alapozva mutatja be történelmünket. Célja, hogy kialakítsa és elmélyítse bennünk azt a tudatot, hogy magyarnak lenni történelmi múltunk tudatában igen is büszkeség, ugyanakkor a jövőt és kötelességeinket tekintve egyúttal súlyos felelősség is. Előadásaiban olyan átfogó alapismereteket, forrásokat ismertet, amelyek segítségével elindulhatunk múltunk megismerésének és egyben nemzeti önbecsülésünk helyreállításának útján.
Külföldi kutatóútjai során többször is megfordult Egyiptomban, járt Kínában, Mongóliában, a kaukázusi országokban, a Közel-Keleten, Észak-Amerikában, Peruban, Ausztráliában és természetesen bejárta a Kárpát-haza területét is.

„Saját bevallása szerint az iskola előtti éveiben két döntő hatás érte, amely lehetővé tette későbbiekben számára a magyar történelem és műveltség vizsgálatát. Egyrészt 3-7 éves kora között sokat időzött a makkosmáriai Angyalok királynéja-templomban, a sekrestyében játszadozva. Nagyapja pedig esténként magyar népmeséket mesélt. Ezek közül leginkább a királyos mesék ragadták meg a képzeletét. A nagyapai hagyaték alapján a népmesékkel kezdett foglalkozni. Ezt hosszú adatgyűjtés és a jelképtanban való elmélyedés követte, amelyhez az indulást leginkább a sárkány és a táltos ló adta meg.“ /az idézet forrása: https://pszichotronika-magyarorszag.hu/

SZENTKATOLNAI DR. BÁLINT GÁBOR

Szentkatolna, 1844. március 13. – Temesvár. 1913. május 26.

Nyelvész, az eszperantó nyelv első magyarországi terjesztőinek egyike. A nyelvek kiskorától ragadtak rá. Mire leérettségizett, 12 nyelven beszélt beleértve az ókori klasszikus nyelveket. Pesti és bécsi tanulmányai alatt fordult a keleti nyelvek felé, mert kutatni akarta a székelység eredetét. Számtalan keleti nyelvet megtanult, pl. török, kazáni tatár, kalmük, mongol, arab, kínai stb. (nincs pontos adat mennyi és milyen nyelveken beszélt, írt és olvasott). Azonban tagadta a magyar nyelv finnugor eredetét, a török eredeztetést sem támogatta. Azt állította, hogy a magyar a 150 milliós turáni nyelvek egyik önálló ága, s a hun és szkíta nyelvvel hozta kapcsolatba. (Mennyire igaza volt! A párizsi Sorbonne egyetemen nyelvészek összehasonlításokat végeztek számítógépekkel a nyelvek ősiségét illetően. Azt vizsgálták, mely nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ősetimonokból, alapszavakból. Megdöbbentő eredményre jutottak: a mai angol nyelv 4% etimont, a latin 5%, a héber 5%, a csendes-óceáni nyelvek 7%, az indiai mundakhol 9%, a tibeti szanszkrit 12%, az ős-török, türkmén 26%, a mai magyar nyelv 68% ősetimont tartalmaz! Szentkatolnai Bálint Gábort igazolta a kutatási eredmény. A magyar önálló ősnyelv!) Külföldi sikerei ellenére hatalmas tudását Magyarországon életében nem ismerték el igazán.

Élete évszámokban:

1871-1874 – Orosz birodalomban kutatott (kazáni tatárok, nyugat-mongol kalmükök között Asztrahánban, Szentpéterváron, Mongólia)

1875-1877 – Budapesti Egyetem (ma ELTE) magántanára. Részt vett gróf Széchenyi Béla indiai expedíciójában.

1879-1892 – önkéntes száműzetésbe vonult és elhagyta az országot. Az oszmán birodalomban dolgozott, majd Dél-Európa városaiban egyetemeken tanított.

1893-1912 – a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ural-altáji tanszék vezetője és tanára. Az Erdélyi Múzeum című folyóirat közölte írásait, többek között kaukázusi, kabard tanulmányait is.

1895-ben a Zichy-expedíció tagjaként a Kaukázusban járt.

THURÓCZI JÁNOS

1435 – 1490 körül

Királyi ítélőmester, krónikaíró. Pályafutását Pálóci László országbírónál kezdte, 1467-től konventnek, országbírónak jegyzője, 1486-tól Drági Tamás ítélőmester mellett 1486-1488 között személynöki ítélőmester volt, 1488-ban lett a király protonotáriusa. A Thuróczy-krónikát szerzője, amellyel feltehetően 1486-ban kezdett el foglalkozni, 1487. aug. 17. után fejezte be. Könyve Chronica Hungarorum címmel két budai könyvkereskedő költségén 1488-ban, egy időben két helyen, Augsburgban és Brünnben jelent meg, számos fametszettel ellátva. A magyarországi reneszánsz jelentős irodalmi alkotása.

VARGA CSABA

Mezőcsokonya, 1945. október 28. – Pilisszentiván, 2012. június 15.

Matematikus, grafikus, íráskutató, filmrendező, filmproducer, festőművész, táncművész, zeneszerző, író. Nős, négy gyermek édesapja. Alapfokú tanulmányait Mezőcsokonyán, Mohácson és Kaposvárott végezte. 1968-72 között Pécsett elvégezte a Tanárképző Főiskola matematika-rajz szakát. 1970-ben készítette el első amatőr filmjét. 1972-ben Pécsett animációs műhelyt hozott létre, majd megalakította az "Yxilon" Filmstúdiót. E stúdióból 1979-ben a Pannónia Filmstúdióval közösen megszervezte a Pécsi műtermet, amelynek egy ideig igazgatója volt. Első, hivatalosan jegyzett filmje, a Változások-változások 1977-ben készült. 1985-ben költözött Budapestre. 1988-ig a Pannónia Filmstúdió munkatársa. 1989-ben Erkel Andrással megalapította a Varga Stúdiót. 1997-től a Minores Animációért Alapítvány elnöke. 1992-től számos világsikerűvé vált film producere volt. Műveivel több mint 50 fesztiváldíjat nyert. 1999-ben létrehozta a Fríg Könyvkiadót. Rendszeresen kapott meghívást nemzetközi filmfesztiválok zsűrijébe. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma több művét őrzi.

A rendkívül sokoldalú művész 1999-től foglalkozott az írás eredetével és az őskori műveltséggel. A kőkori látásmódot, írásbeliséget és az ősnyelvet kutatta. Erről több könyvet írt. Művei izgalmas olvasmányok, hiszen nem kevesebbet állít, minthogy messzi a kőkorban – 45 ezer éve – kitaláltak egy nyelvet, amely még ma is él, és amelyből a magyar nyelv őrzött meg a legtöbbet. Kutatási eredményeit nagy meggyőző erővel adta elő.

VARGA GÉZA

Biharkeresztes, 1947. október 4. –

Amatőr kutató, írástörténész. Református családban született, a szülei postatisztviselők, a nagyszülei többgyermekes szegényparasztok. Felmenői között székelyek, kunok és besenyők is vannak.

A budapesti Szabó József Geológiai technikumban technikusi végzettséget szerzett és az alföldi kőolajtelepek kutatásban vett részt. Munka mellett tovább tanulván, öt felsőfokú képesítésre tett szert műszaki és társadalomtudományi területeken. A rendszerváltásig geológiai és számítástechnikai munkakörökben dolgozott az olajiparban és az alumíniumiparban. Szoftvert írt, amely a krígelést és a háromszöges készletszámítási módszert ötvözte és alkalmazta a bauxitkutatásban (készletszámításban és térképszerkesztésben). Az 1970-es évek elejétől kutatja a székely írást, az elmaradt rendszerváltás óta fő tevékenységi területe az írástörténet (a székely rovásírás eredetének kutatása).

1965-ben államellenes izgatás előkészülete gyanújával két társával együtt letartóztatták. A vád szerint röpcédulázásban és a gellérthegyi Szabadság-szobor előtt állt szovjet harcos szobrának felrobbantására tett előkészületekben vett részt. Két hét előzetes fogvatartás után kiengedték, mert a BTK az izgatás előkészületét nem rendelte büntetni (nem volt ilyen bűncselekmény) s mert nem merült fel terhelő bizonyíték.

A rendszerváltáskor Simon Péterrel és Forrai Sándorral együtt határozták el az Írástörténeti Kutatóintézet alapítását, amelynek az egyik vezetője és kutatója.

Nős, nyugdíjas, négy fia és négy unokája van. Egy őrségi parasztházat ad ki turistáknak. Közel tucatnyi kötete jelent meg (magyar, német és angol nyelven), mintegy 1700 cikket írt. (Forrás: hu.metapedia.org)

ZAJTI FERENC

Újfehértó, 1886. március 5. – Budapest, 1961. június 29.

Festő, egyetemi tanár, könyvtáros, író, kelet-kutató. Szülei Zajti Pál ispán és Szabó Terézia. A Debreceni Református Kollégium elvégzése után festészetet tanul többek között Münchenben Hollósy Simon festőiskolájában és Budapesten. Festőként 1909-ben mutatkozott be. Kiállításai voltak Magyarországon és Törökországban. – Az I. világháború alatt vallástörténetet és keleti nyelveket tanult. A Debreceni Egyetem Református Hittudományi Karán 1921-től egyetemi tanár, de már 1917-től előadott ugyanott. Sokat foglalkozott vallástörténettel. Számtalan vallással kapcsolatos műve jelent meg. 1918-ban jelent meg az “Ősmagyarok hitvilága” című munkája. – 1905-ben kezdett őstörténettel, a szkíta-magyar rokonsággal foglalkozni. 1925-ben Magyarországra hívta Jivanji Jamshedji Modit, a bombayi egyetem hun-szakértő professzorát, aki a Magyar Tudományos Akadémián 1600 fős hallgatóság előtt előadást tartott. A jelenlévő Horthy Miklós kormányzó később Modit a Magyar Érdemkereszttel tüntette ki. 1928-ban Zajti meghívta Rabindranath Tagore indiai költőt. Majd Indiába utazott, ahol a szkíta rokon “gudzsar hunokat” kereste. Hatalmas mennyiségű néprajzi, ipar- és képzőművészeti anyaggal, könyvritkaságokkal, fotódokumentációval tért haza 1929-ben. Az akkor alakuló Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. Könyvritkaságok, kéziratok vásárlásával, elveszettnek hitt dokumentumok, kódexek, források megismerésével és újrakiadásával foglalkozott. Kutatómunkájának összefoglalásaként 1936-ban, majd 1943-ban jelent meg “Magyar Évezredek. Skytha-hun-magyar faji azonosság” című műve.

1933-1946-ig a Fővárosi Könyvtár keleti könyvgyűjteményének felügyelője volt. 1961. június 29-én, halála napján lakását kifosztották, műveinek, könyvtárának és majdnem minden értékének nyoma veszett. Életművének egy töredékét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.