A történet Észak-Afganisztánba, a Hindu-Kush hegy alá vezet, arra a területre, ahol a Turul-nemzetség 4500 évvel ezelőtt tartózkodott.
Hindu legendák a magyarokról
Zaya Akmal
(Zaya Akmal hindu író az 1896-iki kiállítás alkalmával Magyarországra érkezett, és néhány évig itt is maradt. Írása eredetileg a Budapesti Hírlapban jelent meg 1910. február 23-án. )
Részletek
Mikor hosszabb nyugateurópai utam után végre magyar földre értem, mintha régi emlékek ébredtek volna bennem, szinte ismerősnek tetszettek nekem a táj és a nép. Régi mítoszok és legendák jutottak eszembe diákéveimből, midőn hindu és perzsa könyveimben olvasgattam egy középázsiai vitéz népről, mely a történelem bizonyos szakában nyomtalanul eltűnt onnan az Aral-tó mellől. Mikor mostanában olyan való, igazi élvezettel gyönyörködtem a festői régi magyar viseletben, azok a mitikus képek jutottak eszembe, melyeken a perzsák régi nagy ellenségeiket, a turáni harcosokat ábrázolták, kikkel évszázadokon át annyit hadakoztak. Nem tekintve minden egyéb történeti kutatást, annyira meglepett a magyar viseletnek a régi perzsa fóliánsok festményein ábrázolt turáni viselettel való hasonlósága, hogy valami sajátságos örömmel kiáltottam fel magamban:
– Hisz ez az a nép, amely a mi ázsiai legendáinkban, véres csatázásai közepette olyan egyszerre eltűnt történelmünk színpadáról! Hindu regéink arra tanítanak bennünket, hogy két faj és ezek küzdelme nyitja meg a világtörténetet. E két nagy faj a mongolok és az irániak faja. (A mongolok alatt talán a szkíta illetve hun -turáni- nép értendő. Kutatók szerint a mongolok a Szkíta birodalomban élő nép volt. KME) Mi tudjuk magunkról, hogy mielőtt Indiába jöttünk volna, eleink Közép-Ázsiában tartózkodtak s ott vívták véres harcaikat a mongolokkal. A Turkesztán alatt lévő Hindu-Kush hegység, mely azt jelenti, hogy indusok temetője, megerősíti a história ama föltevését, hogy valami történelemelőtti óriási ütközetben itt győzték le és irtották ki a mongolok eleink egyik felét. Az élve maradtak azután áthatoltak az afgán hegyek azelőtt még meg nem hágott falain s úgy jöttek le mostani hazánkba, Indiába.
Honnan ered a mongol szó? Szanszkritben a Jupiter-csillagot hívják Mongolnak (A Jupitert tartják a magyarok bolygójának. KME) és a nyilván mongolból átvett legenda azt tanítja, hogy ennek a fajnak az ősapja valami égi összeütközés alkalmával ebből a csillagból szállt a földre… Ázsiában az előkelőbb családok a csillagokra vitték fel az eredetüket, az indus történetben is. …
(Irán terjeszkedése idején) jelenik meg történetünkben egy harcias nép, mely az Aral-tóba torkolló Oxus s Amur-folyók táján lakott. Turánnak hívták az országát s részletesen le van írva a híres perzsa költő Firduszi Sah-Namé című költeményében. Annyit tudunk erről a népről, hogy a másik táborba tartozott… A turániaknak védekezniök kellett s a természettől harcias és vitéz nép lévén, le is győzték iráni ellenségeiket, a hegyeknek szorították őket s akkor irtották ki egy részüket a Hindu Kush hegy alatt.
Az irániak támadásaitól fölkeltett turániak most megmozdultak s minden irányban támadólag kezdtek föllépni fajuk ellenségei, az irániak ellen. Ó-Irán ellen folytatott háborújuk le van írva a Sah-Naméban, melyben Firduszi olyan félelmesen mondja róluk, hogy “a turániak lovainak a dübörgése olyan rengésbe hozta a földet, mintha az ítélet napja közeledett volna.” Századokon át folyt ez az ó-irániak ellen való háború, míg végre a turániak királya, Afrasziab legyőzte és elfogta az iráni királyt, Kai-Kaust. Szükségtelen mondanom, hogy azok a turáni nevek, melyek a Sah-Naméban előfordulnak, elferdültek Firduszi tolla alatt és sok nehézséget okoznak az összehasonlító nyelvészeknek. Egészében véve azonban változó szerencsével folyt ez az irán-turáni háború és Firduszi egyik strófájában azt írja, hogy Kai-Kaus egyik utóda Kai-Kisen már legyőzte a turániakat. De ami különösebben azt a népet illeti, mely most a rómaiak Pannoniájában lakik: a magyarokat illetőleg, mintha a turániaknak Kína ellen folytatott hadjárataiban találkoznánk a nevükkel. Mert a turániak és irániaknak Hindu-Kush alatt történt legyőzetése után tovább hatoltak Kelet felé és betörtek Kínába. Híres és Indiában ismeretes történeti művek … említik, hogy az a két turáni törzs, amely leggyakrabban betört Kínába a Yakodj és Madjadj törzs volt. Ellenük építette volna az akkor uralkodó kínai császár Tsin-Hoang-Ti a híressé vált óriási kínai falat. Ha nem csalódom, ennek a kínai falnak az építése 210 tájára esik Kr.e.
Az indiai munkák szerzői nyilván kínai forrásból értesültek erről a két harcias törzsről s a szavak perzsa ferdítéséből arra lehet következtetnünk, hogy a kínaiak ezt a két szót: Yohangnak és Madjadj-nak ejtették ki. … Lényeges volna azt kikutatni, hogy nem Hunorra és Magyarra találunk-e ebben a két mindenféle heterogén nyelveken elferdített névben. Nekem úgy tetszik, hogy igen.
Nos mindent összevetve: tekintetbe véve azt, hogy az irániakkal és kínaiakkal harcoló turániak, egyszerre mintha a föld nyelte volna el őket, szinte nyomtalanul eltűntek az Aral-tó mellől, – szemügyre véve azt, hogy viszont itt Európában árják közé ékelten egy azokhoz az elveszett turániakhoz minden tekintetben hasonló fajt látunk, kétség nem férhet hozzá, hogy a Pannónia földjén lakó magyarok azok az elveszett turániak. Hogy az egykor Ázsiában olyan hatalmas faj mennyire ráütötte Perzsiára bélyegét, mutatja az, hogy Perzsiának a jelenlegi fővárosa Teherán, nem egyéb, mint a Turán szónak egy elferdített változata. Ennek a szónak ezenkívül csak Magyarország térképén találtam nyomára: vajon Tura, Turkeve, Mezőtur stb. nem ugyanannak az őseredeti ázsiai dicsőséges Turán szónak variációi? S én, aki a messze Indiában diákéveimben azt tanultam a perzsa könyvekben, hogy “meghaltak a turániak és nem zaklatják többé a kínaiakat, kikre nézve a Yakodj és Madjadj szó már csak puszta véres emlék”, most, hogy itt a nyugaton rátaláltam a kihaltnak vélt turániakra: örömmel üdvözlöm bennük az annyi keleti époszban emlegetett hősök utódait.
(Forrás: Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Skytha-hun-magyar faji azonosság, Budapest 1943., 394-398 old.)
A szövegben említett Firduszi Abul-kászim Manszúr (934-1027) a perzsa irodalom és egyben a világirodalom egyik legjelentősebb költője. Leghíresebb munkája a Sáhnáme (Királyok könyve), amelyen 30 évig dolgozott és közel 60 000 verspárból álló költemény.
Turán és Irán küzdelme
Zajti Ferenc
(Mi volt az oka Turán és Irán testvérnépek évszázados küzdelmének? Perzsa és hindu könyvek alapján írta meg az alábbiakat Zajti Ferenc.)
Feridun turáni király uralma kiterjed a mérsékelt égövi egész ősi skytha területre és pedig Magyarország területétől a kínai Turkesztánig és le India határáig, sőt Kína jórészére is – amely terület később még megbővült India északnyugati területével. Feridunnak két feleségétől három fia születik. Egy anyától való a harciasabb Selm és Tur, – más anyától a békésebb természetű Ired.
Az ősz Feridun elosztja köztük roppant birodalmát. Selm Syriától fel a Pontus vidékét és Duna-menti Magyarországig terjedő területet, s a Fekete tenger fölötti úgynevezett sarmata területet, egyszóval a nyugati részt kapja; Tur a középrészt, Turánt, a mai Turkesztán vidékét és Kína nyugati részét, – míg Ired Baktria központtal az értékesebb Irán területét kapja, beleértve északnyugat Indiát is. Megbántott önérzetből és irigységből a két testvér megöli a más anyától való Iredet – ami végnélkülinek látszó testvérháborút idéz fel ezáltal, amely eseményekben gazdag időről az indiai Mahmud fejedelem által (Kr. u. 1000 körül) egybegyűjtött s nagy elbeszélő költeménnyé feldolgoztatott mű emlékezik meg. Ennek a költői műnek “Sahnámé”, “Királyok könyve” a neve, szerzője Firduszi, Mahmud fejedelem udvari költője. Feridun királyt Szent-Turán Sahjaként (királyaként) köszönti mindig. A Sahnámé gazdag anyaga egyúttal pompás történeti munka is, pótolva a régi idők elkallódott feljegyzéseit. Ez a történet a Kr. e.i. XIII. század eseményei idejéig nyúlik vissza, amikor is az északi településű skythák, másnéven turáni hunok harcba keveredtek a délibb fekvésű Irán (Baktria), iráninak nevezett egytestvér skytha népével. Ebben az időben a turánok királya Aredsataspa, a baktriaiké Vistaspa és a kaukázusvidékieké Pourusaspa. Érdekes a három különböző terület vezető emberének személyneve, ugyanis mindháromnak neve ó-avesztai szavak. Mind a háromban ugyanaz a lovat jelentő “aspa”szó szerepel. A turáni és baktriai földrajzi és tulajdon neveket illetőleg megállapíthatjuk, hogy nem az Aveszta testvérnyelvének, a szanszkritnek, de az ó-avesztainak a hatását tükrözik elsősorban – amely nyelv tulajdonképpen a kaukázusvidéki skytha mágusok papi nyelve volt és a skythasággal, illetve a velük együtt tartó délkaukázusi mágus papi renddel jutott el a médekhez és perzsákhoz s a transkaspi Turán és Irán (Baktria) területére.
A perzsa Firduszi és a Bokharából származott Dakiky költő Turt és Iredet mint testvéreket, s Turán és Irán népét mint testvér-népet szerepeltetik, akiknek papi szertartási nyelve a kaukázusvidéki mágus papi nyelv, az ó-avesztai volt. A transkaspi Irán néven ismert területnek voltak nem skytha telepesei is, de ezek mint átmenő lakók szerepeltek csupán. Turán és Irán népeiben a skythák (skytha-hunok) voltak a testvér-népek…
Azt mondja a neves indiai Modi professzor: “A skythaságban foglalt és Turán területén lakott hun nép, Irán történetének legrégibb idejében és pedig a zarathustrai (Kr. e. 1000 körül) és az ezt megelőző időszakban, Baktria népével szemben mint testvér nép harcolt. Az Aveszta és a pehlevi könyvek, továbbá a régi tradíciók egybenhangzóan tanúskodnak amellett, hogy mindkét és pedig az iráni (baktriai) és turáni királyság alapítói testvérek voltak. Úgyhogy az Irán legrégibb őstörténetét képező Peshdad és Kayan dinasztia története tulajdonképpen nem más, mint Iránnak és Turánnak egymással való testvérharca. A ‘Turán-királyság’ ősfészke és foglalatja volt a hunok legősibb törzsfájának és ezek a hunok minden valószínűség szerint a nagy turáni-faj egyik török ágához tartoztak, – miképpen az indiai parszik szent könyvei ezt kétséget kizáróan tanusítják.”
A régi, területért folytatott testvérháború után hosszú vallás háború indult a testvérnépek között.
(Forrás: Zajti Ferenc, Magyar évezredek. Skytha-hun-magyar faji azonosság., Budapest 1943. 110-120 oldalak, kivonat)
