Cey-Bert Róbert Gyula
A hun és a honvisszafoglalás kori magyar sírleletek antropológiai vizsgálata a közeli hun-magyar genetikai rokonságot bizonyítja: a turanid és a pamirid típusok hasonló arányban fordulnak elő mind a két nép esetében.
Hideo Matsumoto japán tudós jelzőgén vizsgálatai igazolták, hogy a magyarok jelzőgén vérképe rokon a közép-ázsiai török népekével, különösen az ujgorokéval.
A kulturális rokonság még világosabb: a magyarok a lovaskultúrájú népek közé tartoztak, hasonlóan a hunokhoz és más közép-ázsiai török népekhez. A magyarság ősvallása és ősi étkezési kultúrája szintén a hunokhoz és a lovaskultúrájú népekhez vezet. Az ősi magyar konyha mibenlétéhez a hunok és a közép-ázsiai lovaskultúrájú népek konyhájának a megismerése vezet. (Az MTA köreiben meg sem említik a hun-avar-ujgur-magyar genetikai és kulturális rokonsági kapcsolatot.)
A hun-magyar rokonságot meghatározó kulturális alap a magyar őstörténet- és ősvalláskutatás kimeríthetetlen tárháza. A hunok és a közép-ázsiai lovaskultúrájú népek történetének kutatása fantasztikus lehetőségeket kínál a magyar történelemkutatásnak. A történészek nagy része úgy tartja, hogy Magyarország Hungária elnevezése az onogur népnévből alakult ki. Valójában a Hungária elnevezést a hunoktól örököltük. Bizonyság erre Paulus Orosius katalán szerzetes Kr. u. 417-ben írt Világkrónikájának a sora: “Pannonia európai ország, amelyet nemrég elfoglaltak a hunok, és amit saját nyelvükön Hungáriának neveznek.”
A 6. századi tibeti krónikák megemlítik a Közép-Ázsiában élő hungárokat, akiket mint az ujgurok egyik hadviselő népcsoportját mutatják be. A hungár elnevezés valójában a hun népet vagy hun nemzetséget jelentette.
A hunok és lovaskultúrájú népek történelmével kapcsolatos legfontosabb forrásanyagokat a kínai krónikák tartalmazzák, amelyek nagy része még feltáratlan. Az eddig feldolgozott anyagok is rendkívül érdekes adatokat mutatnak, különösen az első leírt hun szavakról, amelyek kapcsolatba hozhatók a hun vallással:
– Tengri: az Istent jelentő szó,
– Bor Tengri: az Isten egyik megnyilvánulási formája
– Atakám, eskám: táltost jelentő szavak.
A kínai krónikák megemlítik a hunok világfa fogalmát (“a hunok a kilencszintű ég Istenének áldoztak”) és a hunok bárányból készül áldozati ételét, a kenget, amelyből a későbbiekben a kínai levest jelentő szó alakult ki. A kínai turkológusok jelentős mennyiségű ókori adatot megfejtettek már a hunokról, amelyeknek egyértelműen magyar vallástörténeti és őstörténeti vonatkozásai vannak. A hunok és kínaiak kapcsolata nagyon régi időkre vezethető vissza, sokkal régebbre, mint a Kr. e. 2. század, amikor a kínai krónikások először lejegyezték a Tengri szót. Érdemes elgondolkodni Suma Qian, a kínai történelemírás atyja (Kr. e. 2. század) alapművének (“A történész feljegyzései”) megállapításáról a hunokkal kapcsolatban: “A hunok a Xia uralkodócsalád leszármazottai.” A Xia család a legendabeli kínai történelmi korszak után az első bizonyítható történelmi dinasztia a Kr. e. 21. századból! Ha Suma Qian állítása igaz, akkor fordított irányú következtetés levonására is alkalmas: az utódok mindig azonosak őseikkel. Így hun leszármazottak ősei is hunok voltak, vagyis a kínai Birodalmat alapító uralkodó dinasztia, a Xia-dinasztia, hun eredetű volt. Az, hogy idegen eredetű család uralkodjék Kínában, nem volt kivételes jelenség… A kezdeti időkben Kínában a Xia és Yi törzsek felváltva uralkodtak. A Yi törzsnevet a klasszikus kínai szövegekben két jellel jelölték. Az egyik jel embert, a másik íjat jelentett. A két jel jelentése íjász. Minden időben a hunokat tekintették Kelet leghíresebb íjfeszítő népének. A Yi-dinasztia íjászneve újabb érdekes rejtély a történelemkutatás számára.
A kínai krónikák alapos tanulmányozása rendkívül fontos lenne a magyar kutatás számára, mert magukban hordozhatják őstörténetünk és a hun-magyar rokonság legfontosabb elemeit. A kínaiak, a hunok és a lovasnépek kölcsönösen hatottak egymásra. A kínaiakra nagy hatással volt a hunok és a közép-ázsiai lovaskultúrák harcmodora, fegyverzete, viselete, étkezési kultúrája, termékeik és alapanyagaik (vöröshagyma, fokhagyma, dió, szezám, kömény, zöldborsó, uborka), zenéjük és festészetük (a kizili festészeti stílus), rafinált művészetük, társadalmi életük (a kucsai ujgur paloták és udvartartás). A szőlőből készült bort és a szőlőtermelést is hun-türk-ujgur közvetítés útján ismerték meg a kínaiak. A hunok és a közép-ázsiai lovasnépek is sokat merítettek a kínai kultúrából, szívesen használták a kínai termékeket… A kínai összefoglaló történeti munkák mellett sok kiegészítő adatot tartalmazhatnak még az egyéb belső-ázsiai források, így a mongóliai türk rovásírásos emlékoszlopok, a tibeti királyi oklevelek, rendeletek, közigazgatási és katonai iratok, emlékkövek feliratai, feldolgozatlan évkönyvek és krónikák, de a kínai dunhuangi barlangtemplomokban talált csodálatos egyházi, méginkább világi kézirattömegek és falfestmények is.
A lovaskultúrájú hunok és magyarok étkezési kultúrája
448-ban Priszkosz rétor egy bizánci küldöttség tagjaként részt vett Atilla, hun király gálafogadásán és följegyzéseiben leírta, hogyan zajlott le a fogadást követő díszebéd, ahol különféle húsételeket, kenyeret és bort szolgáltak föl a vendégeknek. Priszkosz csak szűkszavúan írt az ételekről, elkészítési módjukat, ízesítésüket egyáltalán nem említette. Ám még a pár szavas leírás is hihetetlenül gazdag információtömeget jelent, ha tekintetbe vesszük, hogy az azóta eltelt több mint 1500 év alatt senki más nem írt a hun ételekről! Az első történeti forrás a magyar étkezési szokásokról, a honfoglalás (A honfoglalás alatt mindig honvisszafoglalás értendő. KME) történetének krónikása, Anonymus írta “Gesta Hungarorum” a 12. század végéről. Kiemeli, hogy a “szkítiai őshazában a magyarok, húst, halat, tejet, mézet és bort fogyasztottak.” Anonymus rövid megjegyzéséből azonban csak az derül ki, hogy a magyarok kedvelték a hús, hal, tej méz alapú ételeket és a bort, de hogy milyen módon készíthették ezeket el, sütve, párolva vagy főzve, arra nem tér ki.
A magyar történelemkutatás a válasszal adós maradt az Anonymus krónikája óta eltelt több, mint 800 év alatt, mint ahogy adós maradt a hunokkal kapcsolatban is. A történészek mélyen hallgatnak a hun, az avar, a honfoglalás előtti és a honfoglalás kori magyar konyháról, egyáltalán nem foglalkoznak vele. Eljött az ideje, hogy több évszázadnyi mulasztás és hallgatás után foglalkozzunk végre az ősi hun és magyar konyhával. Régóta tartozunk ezzel vitéz és nemes őseink szellemiségének. A 9. század végén a Kárpát-medencébe érkezett egy újabb lovaskultúrájú nép, amely magyarnak nevezte magát és tudatosan hun és avar ősei földjére telepedett le. A korabeli európai viszonyokhoz képest a magyarok magas kulturális szinten álltak. A kor legjobban megszervezett, legütőképesebb hadaival rendelkeztek. Harcművészetük magasan a korabeli európai harcművészet szintje fölött állt. Kifinomult gyártási technikával készült íjaikkal egyetlen európai íj sem vehette föl a versenyt. Íjaik taktikai bevetése lovas íjász harcmodorukat megállíthatatlan hadigépezetté alakította. Fejlett vaskohászatuk volt, amely a fegyvereik és szerszámaik elkészítéséhez szükséges vasmennyiséget előállította. Kézművesiparuk értékét a régészeti leletek, a gyönyörűen megmunkált aranyozott, ezüst tarsolylemezek, arany és ezüst ékszerek meggyőzően bizonyítják. Egyedülálló zenekultúrájuk volt, melynek pentaton dallamait a magyarság a mai napig megőrizte. Pentaton dallamaink gyökerei a közép-ázsiai lovaskultúrájú népek dallamvilágához vezetnek vissza.
Nemcsak kiváló állattenyésztők, solymászok és vadászok voltak, de földműveléssel, szőlőtermesztéssel és borkészítéssel is foglalkoztak. Saját jellegzetes írásuk volt, a rovásírás, és ősi vallásuk egyistenhiten alapult.
Minden nemzeti konyha az adott nemzet kulturális értékeinek étkezési szokásokban kifejezett nyelvezete. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a honfoglaló magyarság sajátos, gazdag kultúrájából arra következtethetünk, hogy a magyarságnak különleges és egyedi konyhája volt, és konyhaművészetük is magas szinten állt.
(Cey-Bert hosszan felsorolja “a hun konyha valószínűsíthető ételeit”: levesek, párolt ételek; töltött húsok, tészták zöldségek; nyárson, roston kemencében sült húsok; kenyerek, tészták; zöldségek; tejtermékek; italok, bor. Az elkészítési móddal kapcsolatos szertartások fontosságát.)
A Hun Birodalom feloszlása után a hunok konyháját utódnépeik örökítették és alakították tovább környezetük hatásának megfelelően.
A magyar konyha
A táltos által készített és bemutatott áldozati étel fő célja a kommunikáció és a harmónia megteremtése a résztvevők, az ősök szellemei és az égi erők között. Jelképesen az áldozati étkezés, közös ima, közös áldozás volt, amelyen keresztül a résztvevők kérik az ősök és az Ég Ura segítségét és áldását… Anonymus szerint őseink “Szkítiában főleg húst, halat, tejet és mézet fogyasztottak, és volt bőven fűszeres boruk”.
Minthogy jelképeikhez mindig nagyon ragaszkodtak, a föláldozott állat húsát föltétlenül olyan alapanyagokkal főzték össze, melyek ugyanúgy tetszettek a föláldozott állat szellemének, mint az ősöknek és a földöntúli lényeknek. Az állatoknak, a növényeknek és az étel alapanyagainak megvolt a pontos hierarchikus beosztása.
Állatok: a rangsor első helyén a szarvas és a ló állott: a szarvas a világfát jelképező agancsai és a hajnali változást jelölő szimbolikája miatt, a ló pedig a lovasnomád életmód szimbóluma. Áldozati ételeiket leggyakrabban azonban juhhúsból készítették, amelyet ízgazdasága miatt különösen kedveltek. A hal is valószínűleg gyakori alapanyaga volt az áldozati ételeknek… A vadhúst nagyon kedvelték. Kiváló solymászok voltak.
Növények: az égi világgal kapcsolatba hozható növények és termények: gyümölcsök, virágok, ehető levelek és méz. A földi világ növényi termékei: kalászos növények (búza, árpa), leveles növények, füvek, virágok, gombák. A föld alatti világ növényei: hagyma, fokhagyma, ehető gyökerek és gumók. Az ősi hitvilág szerint a vöröshagyma foglalta el a növények között a rangsor egyik első helyét, a táltosrévülést fölidéző szimbolikája miatt. A kínai krónikák elbeszélése szerint az áldozati húst a hunok hagymaszeletekkel főzték össze. A kínaiak a hagymából és juhhúsból készült áldozati ételt a hunoktól vették át. – A fűszerek között a legnépszerűbb a bors lehetett, erre utal a honfoglalás kori “Bors” név mint gyakori személynév.
A savanyított tejtermékek – amelyek kifejezték az átváltozást – előkelő helyet kaphattak a rangsorolásban. A kancatej és a kumisz fontos szerepet játszott a lovaskultúrájú magyarság étkezésében és vallási életében. A 10. században a bizánci császár, Bölcs Leo a következőket írta a magyarokról: “Követi őket nagy csapat ló: mén és kanca részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig a sokaság látszatának keltése végett.” A kancatej rendkívül egészséges, tápértéke közel van az anyatej tápértékéhez: mindkettő nagyobb arányban tartalmazza a savófehérjét, mint a tehéntej, ezért sokkal nagyobb a biológiai értékük. A kumisz vitaminokban is nagyon gazdag (különösen C-vitaminban) és fertőtlenítő hatású.
A bor a világfa jelképrendszerének egyik isteni és táltosképességű itala. Az ősi hitvilág a bort rendkívüli módon értékelte, az áldozati szertartások és szerződések szentesítésének (vérszerződés) fontos tartozéka volt. A bor tehát – a kumiszhoz hasonlóan – megszentelte az áldozati ételt, így feltétlenül az áldozati ételek egyik legfontosabb alapanyaga lett.
Ízharmónia: A lovas népek számára az alapízek fontos szerepet játszottak az áldozati étel harmóniájának megteremtésében. Az alapízeket valószínűleg két csoportra osztották fel:
– édes, savanyú, sós
– keserű és csípős.
A világfa jelképrendszerében a nap, a meleg, a világosság az édes ízt idézi fel, amíg a hold, a hideg, a sötétség a savanyú ízt. A savanyú gyümölcsöt a nap melege érleli édessé. A savanyú és édes íz ellentétek: a savanyú gyümölcs édessé, az édes gyümölcs, zöldség vagy tejtermék tejsavas erjedés során savanyúvá válik. A Délkelet-Ázsiában élő akák szerint a nap az édes íz teremtője, a hold a savanyúé, a sós íz viszont a föld, a föld alatti világ és a tenger ízei. A keserű íz szintén az életet jelképező alapvető ízek közé tartozik. A keserű és csípős ízek gyakran a nagyra értékelt fűszerek ízjellemzői… Őseink nemcsak ismerték, hanem be is tudták szerezni a trópusi fűszereket. A fejedelmi konyhán és ünnepi alkalmakkor trópusi fűszerek kerültek az áldozati ételbe. Az öt alapíz harmóniáját az ősi magyar konyha tudatosan valósította meg.
Történelmi tények és adatok a magyar konyháról
Mennyire felelhet meg az ősi hun-magyar hitvilág értékei szerint meghatározott hun-magyar konyha a történelmileg bizonyítható tényeknek? A lovaskultúrák népei a “civilizált” főzés hívei voltak, így a hunok és a magyarok is. Az ásatások rengeteg belsőfüles bográcsot (vagy bográcstöredéket) hoztak a felszínre a honfoglalás kori települések környékén. A honfoglalók tehát előszeretettel főztek.
Az alapanyagokat viszonylag jól ismerjük. Az ízhatást, ízharmóniát tekintve történelmi adatunk nincs, ezért csak a következtetések útján járhatunk. Az egyedüli referenciát a kínai krónikák adják, amelyek megemlítik, hogy a hunok az áldozati ételeiket hagymával főzték össze, és az ételeiknek édes-savanyú-sós íze volt.
A néprajzkutatók szerint a lovaskultúrájú népek áldozati ételeiket kétféleképpen készítették: a húst egyszerűen sós vízben megfőzték és minden más ízesítés nélkül fogyasztották el. A leggyakrabban viszont hitviláguk értékeit követve a húst összefőzték gyümölcsökkel, fűszerekkel, tejtermékekkel és borral.
Ez a rafinált díszítőművészettel és kvintváltós pentaton zenével rendelkező nép a szín, szimbolika, forma, dallam és az ízharmóniára való törekvés igényét szinte már a vérében hordta. A főzés a harmónia konyhája. Tehát őseinknek föltétlenül keresniük kellett az ízharmónia megvalósítását.
(Forrás: Cey-Bert Róbert Gyula, Hunok és magyarok konyhája, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004. Részletek.)
—
“A hunok legfontosabb és jól azonosítható sajátos régészeti emlékei az áldozati bronzüstök, amelyek lámpásként jelzik azokat a helyeket, ahol a hunok lényeges időt töltöttek.” Dr. Érdy Miklós sok időt töltött a hun áldozati üstök felkutatásával miután Ürümqi-ben (Xinjiang Ujgur Autonóm Terület fővárosa, Kina észak-nyugati részén) a múzeumban észrevett egy igen szép hun bronzüstöt, mely nagyon hasonló volt a Magyarországon látott üstökéhez. Végül 125 bronz, 98 kerámia és 35 sziklarajzról ismert hun üst adatait gyűjtötte össze a Dunától (Magyarország) a Sárga Folyóig (Kína). Az üstök nagysága 3 cm-től (Minuszinszk) 99 cm-ig (Törtel, Magyarország) terjed, aszerint, hogy sírokban vagy áldozati helyeken találták-e őket.
(Forrás: Érdy Miklós, A hun lovastemetkezések magyar vonatkozásokkal, Magyarországért Édes Hazánkért Kiadó, 2001. 126, 129 oldal)