Badiny Jós Ferenc
Fáy Elek 1911-ben megjelent, Akadémia által kitüntetett “Magyarok őshona” című munkájából vettem Mircse János olasz és velencei forrásból merített adatait, melyet az olasz hadtörténelmi adattár tart nyilván. Nevezetesen, a honfoglaló magyarság 899-ben nagy erővel tört be Itáliába és a langobard hadat Brentánál szétverte. Itáliából 900-ban visszatérve szárazon és vízen mindent elkövetett a Lagúna-város bevételére. Idézem:
“… Árpád korában, 900. év jún. 29-én volt Velence Köztársaság és a magyarság között az első tengeri ütközet. Velence részéről Pietro Tribune Dózse személyesen vezette hajóhadát az ütközetbe. Bár a támadók kisebb hajókkal rendelkeztek, mégis a gyilkos csata diadala a magyarok felé hajlott. Már-már megrendült az akkori világ legnagyobb tengeri hadereje. A Dózse lelkesítő, hazafias beszéddel igyekezett lelket önteni harcosaiba, úgyhogy mégis, nagy erőfeszítéssel sikerült visszaverni a támadókat. Ebből kitűnik, hogy a magyarok a IX. század végén hajókkal rendelkeztek és magát a Lagúna-várost is bevenni törekedtek. Tehát ebben az időben a magyaroknak a tengerészethez és a hajóépítéshez is érteniök kellett.”
Az idegen nép őszinte, jó indulatú feljegyzése igazolja, hogy őseink olyan iparral és képzettséggel bírtak, ami még manapság is tudást követel. Itt jelentkezik az általam felvetett ipari műveltség. Kérdés az is, milyen iskolarendszerük volt, hogy ezt a nagyszerű ipari műveltséget, tudást át tudták adni az ipari tömegnek. Algebrával, matematikával, geometriával, stb. kell tisztában lenni, hogy hajót építsenek!
A “hajóhad” létezését megtudva, meg kell változtatnunk a “honfoglalásnak” nevezett hazatérésünk történetében azt az állításunkat, hogy “bizánci hajók szállították felfelé a Dunán a hazatérő magyar családokat”. Ugyanis nem a bizánci flotta hanem a saját, magyar hajóhad hozta HAZA a nép zömét, valószínűleg a kézműipari szerszámokkal és a gépekkel együtt. Csak a kardgyártás maradt Kievben – talán a tarján nemzetség felével – a vikingekkel való megállapodás szerint, mert a mágikus kardok gyártása a Kárpát-medencében folytatódott.
Hazatérve a nép folytatta összes házi-iparát. Ezek között talán legfontosabb volt a vászonszövés és a lábbeli készítés. De, ha a magyar népviselet ruházatát részletesen megvizsgáljuk, nemcsak az ipar, hanem a népművészet csodálatos motívumai tanúskodnak olyan népműveltségről, mely az európai népek korabeli kulturálatlanságával össze sem vethető. Ezek a fehérneműt nem ismerték, és a népnek “királyi ajándék” volt egy gyapjú ing. Érdemes tüzetesen megnézni a magyar népviselet gazdagságát. A női és férfi-öltönyök pompás kivitelét, díszítésük művészi voltát és a minden éghajlathoz való alkalmatosságát. “Pogánynak” pedig ilyen művészetű népet nevezni nem lehet, hiszen minden művészi alkotás Istenhez való felemelkedés. A Lélek uralma az anyagon, és ez több az emberek által kiagyalt “vallásnál”. A “felső világgal” állandó kapcsolatban lévő és ebben sziklaszilárd “néplélek” életfolyamata ez.
(Prof. Badiny Jós Ferenc, A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása, Ősi Örökségünk Alapítvány, Budapest, 1999, 129-130. old.)