HEJ BUJDOSÓ SZÉKELY…
(népköltés)
Hej bujdosó székely, tekints fel az égre,
Vizsgáld meg a felhőt északról keletre,
Vizsgáld meg a felhőt, hogyan keletkezik,
Erdélyország fölött, miként sötétedik.
Ej, ha megnyílna az Árpád koporsója,
Árpád mély sírjából visszakiáltana:
“Hol vagytok székelyek, hazám bíztam rátok?!”
Mit is szólanátok, hová lett hazátok?
Erdély el van vesztve, meg van ostromolva,
A nagy Isten tudja, lesz-e szabad újra?
Oly nehéz a rabság, oly nehéz a járom,
Nincs is a székelynél árvább a világon.
* * *
ÁRPÁD APÁNK…
(népköltés)
Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted,
Nem veszhet el, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.
Tud szeretni a magyar szív igazán,
Kit szeretne, ha téged nem szent hazám.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.
* * *
ÁRPÁD IMÁJA
(népköltés)
Boldog Isten! Nézz ránk a magos egekből,
Áraszd ránk mosolyod fénylő napszemedből!
Nemzetek Istene! Add nekünk e földet!
MAGYAROK ISTENE! Tarts meg itt bennünket!
Évezredeken át, áldd meg életünket!
Viharban és vészben oltalmazz meg minket!
Adj szívünkbe békét, derűs boldogságot,
Ne érezzük soha a hontalanságot!
Duna, Tisza partján MAGYAR szóval áldjunk,
Ez legyen örökké a mi Szent országunk!
Legyen minden magyar a Te Fénygyermeked,
Pihentesd meg rajtunk áldott tekinteted!
A Magyarok Istene óvja és vezérelje lépteinket!
* * *
ÁLMOS
Garay János (1812-1853)
Szép Ázsiának földjén, a szittya nagy síkon
Büszkén miként a párduc, mint sólyom szabadon.
A zúgó Don tövében egy ősi nép lakott,
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.
Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett híre;
De amit nem tehettek ellenség és halál,
Gyéríteni kezdi vérét önátka – a viszály.
A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem bírja már emlőjén a nemzetség sorát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
S anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.
S forr, zúg a párt dühétől sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönnlebeg;
Tolul, gyülekszik a nép, gyűlése rettenet!
Hangos torokkal ordít fegyvert és kenyeret.
Ott mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.
Hős Álmos ő, hatalmas Ügek dicső fia;
Mint a fehér galambtoll, hótiszta ősz haja;
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int.
“Halljátok – szólt s hallgatták – vitézlő magyarok!
Mért rontsanak mirajtunk dulongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kívül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.
Túl bércen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s arannyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.
Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magvát;
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket írunk,
És ami vért elontunk, érette lesz honunk.”
Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alul,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonul,
S kétszázezer vitéz zúg harsogva: “Esküszünk!
Amerre sorsod elhív, mindütt veled leszünk!”
S azonnal hét nemzetség egymással egyesül,
Költözni más hazába az ős hazán kívül,
A földet megkeresni a messze nyugaton,
Mely a nagy “Istenostort” uralta egykoron,
S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve)
A frigyet szentesíteni megvágja hős karát, –
Aranyserleg fogadja a hét vér hét faját.
Egyűvé folyt a hős vér s együtt ivák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvők.
Az eskü törvénnyé lőn; a törvény pontja öt:
“Míg él, csak Álmos vére úr a nemzet fölött.”
“A harc díjából osztályt nyer minden törzsvezér.”
“Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.”
“De vére folyjon, aki a főhöz hűtelen.”
“Mind száműzendő a fő, ha hitszegő leszen.”
S völgyön, hegyen keresztül húzódik a sereg.
Imígy húzódik égen a terhes förgeteg,
Délceg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősök virági, szép nők, vándorolnak velek.
Előttük, mint felhőben az üstökös sugár,
Az ősz vezér bogláros lovon rohanva jár;
Lépése egy-egy ország, nézése győzelem, –
Így jár a szittya nép közt a szittyafejedelem.
Országot ért és népet utjában számtalant;
Volt útja harc és munka, fáradság és kaland, –
Míg végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyúló ormára érkezett.
Ott néma, szent örömmel megáll az ősz vitéz,
Örömkönnyűs szemekkel a szép országra néz,
Mely hallal és vadakkal s arannyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny síkon.
Majd mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkódik valója s a téren elmutat:
“Itt van hazátok – így szól – határinál vagyunk!
De aki megszerzendi, csak Istenünk s karunk.
Istenbe s karotokba, ne másba bízzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most; van az ti bennetek,
Én nyugalomra szállok, – ti tenni menjetek!
S te, aki e munkára égtől hivatva vagy,
Fiam, légy munkabíró, légy hőslelkű, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, –
Jaj annak, aki abból csak bábokat farag!”
Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párducos Árpáddal előrezúgtanak:
Kürt harsan, szól az ének, a harcra felhívó,
A felriasztott ország egy óriás echó.
És Kárpát hegytetőjén fenn áll az ősz vezér,
Egekbe nyújtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy leendő hon álmi rezgenek!
* * *
ÁRPÁD-ból
Pázmándi Horvát Endre (1778-1839)
………………………………………Téged,
Ekképen Huba Árpádhoz, fejedelmi vezérnek
Választánk. Te uralkodjál s ivadékod utánad
Rajtunk a legutólsóig. Valamerre szerencséd
Hordoz, mi követünk s karaink védelmezik élted,
Védd te szabadságunk, melyért fölemeltetel, őrizd
Mint apa, mint fejedelem a nemzetet itthoni létben
És kün szárnyrakelő fiait mint őrizi a sas.
Ellenség, ha reánk támad s táborba kiállunk,
Vagy mi rajta ütünk: feje légy valamennyi seregnek,
Béke idétt kiki független gyakorolja vezéri
Fönségét hadain. Ha nyerünk zsákmányban akármit,
Földet, ezüstöt, aranyt, embert vagy barmot elosztod,
Érdemkint köztünk: ne legyen benne része henyének.
Köz dolgunk külön és egyedül nem forgatod a kény
S kedv sugalomja szerint: hol kell, mi s éltes apád is
És te, tanácsba megyünk együtt végezni felüle.
Igy mi megállapodik, tőled törvényes erőt vesz
Aki nyakas lészen megtartani: bűnhődik élte
Vesztével s mint dög temetetlen teste maradjon
És ha kibujtogatást hint köztünk és fejedelmünk
Közt szerez összeveszést: ő is fizet érte halállal
Hogyha te vagy vérek valamelyike föl meri törni
Szerződésünknek szentségét: szálljon az Isten
Átka reá; s megszünt a nemzet függeni tőle.
Így akarunk fejedelmünknek. Szólj: kész vagy-e ilykép
A fejedelmi vezérséget vállalni magadra?
“Tisztes apák! – Árpád ezeket szólotta, – s vezéri
A fegyverben erős magyaroknak! minthogy előttem
Álmos apám tetszék: nem titkolom, én is akarnám
Őt fejedelmemnek. Hozzá vonz lelkem azonkül,
Amiket élemedett hősök ti! benne találtok,
S amiket én inkább ismérek minden egyébnél:
Most, mivel ellene mond, nem vádol gyermeki tisztem
Megsértése: szívem még is fönségnek utánna
Nem sovárg: ragyogása mivel terhelve sok éji
S nappali gondokkal, melyekben más feje nem fő.
Összevonó bizodalmatokat megvetni kevélység
Volna, tudom, tőlem, s ez okért érdemleni inkább
A fejedelemséget, mint sürögve keresni kivánom.
Tettetek: elfogadom. Legyen ifjúsága koromnak,
Hol kell általatok támasztva tanáccsal, üdősbek!
Ősi szabadságunk nem csorbul semmiben. Árpád
Bosszullója leszen, ha kit ellene törni tapasztal.
Ti velem, én veletek harczoljunk érte s hazánkért,
Melyért ezt hagyván, föltévők útnak eredni.
Ellenségtekkel fejedelmetek ütközik első,
És valamig nem győz, kardját hüvelyébe nem ölti.
Fussanak ők, valamint e nyíl röpül égbe előlünk.”
Ekkor válla között átnyult tegzébe s kirántván
Egy nyilat, ágas aját megvont idegére feszité,
S szempillantat alatt egyenest ugy lőtte az égnek,
Hogy hamar elötünnék a látó fénynek előle,
Ezzel szálla Tatur nyergéből, s inte Hubának,
És a többinek is: csapkodják vértjeket össze:
Összecsapák és a magyarok valamennyen utánok,
S ébresztő vala pajzsok pönögése örömre.
Földre bocsátkozván a fők, a pajzsokat össze.
Fűzték vállaikon, homorún valamennyire fölrül,
A fejedelmi vezért fölemelték rajta merően
Álltában, szemközt nézvén a tábori testtel,
A méltóságnak ragyogó fényébe merülve.
Szóllott a főpap: “Magyarok! fejedelmetek Árpád
Ez naptul. Csak az ő intésére harsanik a kürt,
A szent kard az övé, az övé a nemzeti zászló.
Így tetszett nektek, nekem így: vegye által ezennel.”
“Árpádot, magyarok kegyes Istene, áldd meg erővel,
Elsőt a fejedelmek közt Etelének utána!
A kasza elé mikép a sarjút rendre teríti:
Düljenek arcza előtt fegyverrel népek azonkint,
És rettegje nevét a föld, valamerre kiterjed.
Ő az Etel folyamán kisérjen benneteket által,
És a Beszkédnek hegyein tul régi hazánkba.
A fejedelmeknek legyen ott fejedelme. Keletre,
Délre, nyugotra s hol a Gönczölt forgatja az éjsark.
Vérontó viadalmak után a béke vigaszsza
Őt és gyermekeit s a had szerzette hazát is.
Ég és földi csapás távozzék tőle. Tej és méz
Folyjon az országban, mely lészen honja magyarnak.
Csillagok ez földön legyetek ti: köztetek ő nap;
Nap, mely enyhesztő melegével, titeket éltet.
Népeinek legyen apja, szegényt és özvegyet, árvát
Gyámoljon; s kit sorsa gyötör, szárnyéki takarják.
Árpád! (így szemeit most a fejedelmre szegezvén)
Áldja meg a magyarok kegyes Istene fegyvered élét,
Áldja meg országod, miután elnyerted, ezernyi
Áldással s maradékidat is fogytáig az évnek.”
(Pázmándi Horvát Endre “Árpád” című eposza 487 oldalon, Pesten jelent meg 1831-ben. Hatalmas művét tizenkét “könyvben” írta meg. Árpád című eposzával a honfoglalás nagy eposzát kívánta megírni. Digitalizált formában a világhálón olvasható az egész.)
* * *
ÁRPÁD, A HONALAPÍTÓ
Garay János (1812-1853)
Kié a gazdag tartomány
Közötte a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhírű Zalánnak;
A gabnagazdag rónaság
Arany kalásszal tartja ki,
Alpár bizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.
De rögtönebben, mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik.
Nincs irgalom, nincs kegyelem;
A harcz után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!
Ki ül Biharban oly dúsan
Gyémánt s arany ruhában?
Toborzó, hanga, vigalom
És lakma mámorában?
Aklában annyi pompaló,
Mint háremében szép leány:
Ki volna más mint Mén-Maróth,
A chazar herczeg, trónusán.
De rögtönebben, mint az ár,
Mely hegytetőrül ömlik,
Árpáddal a magyar hadak
Bihart körülözönlik,
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, –
A harcz után kürt rívadoz:
Magyar hadé a győzelem!
Mi ország az, megette ott
A roppant rengetegnek,
Hol a hegyek aknáiban
Só és arany teremnek?
Erdély az, a vitéz Geló
Oláh herczegnek székhelye,
Nagy Etelénk megtört hada
Maradványának menhelye.
De rögtönebben mint az ég
Villáma földre csattan,
Árpáddal a magyar sereg
Serény lovára pattan;
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, –
A harcz után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!
Mely nép tanyáz dús telkein
A szép Pannóniának,
Mely völggyel, heggyel változik
Bal partin a Dunának?
Rómának sarjadékai
Egy új édent tenyésztnek itt,
Ekét hordozva térein,
Borággal hintve hegyeit.
De rögtönebb mint gondolat,
Partján Kelenföldének,
Árpáddal a magyar hadak
Dunán is átkelnének.
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, –
A harcz után kürt rívadoz:
Magyar hadé a győzelem!
S volnál kétszer hatalmasabb
Mint vagy, tótok királya!
Híres Szvatoplug téged is
Lesújt a harcz viszálya;
Istennek szólt itt végzete,
Istennek sújt itt ostora,
A merre mégyen, győzni fog
A magyaroknak tábora.
És menne még tovább is így,
Ország után országra:
De hármat üt Árpád vezér
Rettentő pajzsára:
Az első sziklaroppanás,
A másik tengerbődület,
A harmadik kemény ütés,
Miként az égi dörrenet.
Elsőre a kemény hadak,
Rohantukban megállnak:
Másikra, mint a rajsereg
Árpád körébe szállnak;
A harmadikra csend leszen
Mértföldnyi messzeség fölött,
S a hős – egy félisten – feláll
Kétszáz ezer vitéz között.
” Hová, hová vitéz sereg?
Mindennek van határa!”
Szól a vezér, s mint nap, kisüt
A fenség homlokára.
“Az ősi föld megnyerve már,
Ennél egyéb nem kell nekünk, –
Hazát szerezni volt a czél;
A véres harcz csak eszközünk!
A nyert hazát megtartani!
Lesz szívünk aggodalma;
Erő, egység, közértelem
Nagy nemzetünk hatalma!
Elég a harcz, elég a vér,
Nem dicstelen, ha pihenünk, –
A munka végbevíve már,
Most halljon hálát Istenünk.”
És régi ős szokás szerint
Nagy áldomást ütének.
Fehér lovakkal áldozók
Magyarok Istenének.
S közben miként éjszak szele
Ha végig zúg völgyön hegyen,
Hangzék az összes háladal
Hatalmas- ékes-lelkesen.
S eljöttek a hon apjai,
A nemzet hét vezére,
Győzelme zsengéit tevén
Az oltár szent kövére;
Elhozta a sík pásztora
Marháját, és feltette azt,
S a hegy lakója színborát,
S aranykalászát a paraszt.
Eljöttek a hókeblű nők,
Ékei az új hazának,
S a tűz előtt letérdelők
Buzgón imádkozának:
“Oh magyaroknak Istene!
Oh áldd meg ezt a nemzetet!
Adj néki mindent, ami kell,
Adj egyetértő érzetet!
* * *
ÁRPÁD EMELTETÉSE
Vörösmarty Mihály (1800-1855)
Egy kép alá
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;
Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának.
Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harcos urokká,
Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.
Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas,
Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben,
Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván.
S amint lelkében végigpillanta temérdek
Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből,
És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. –
Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a
Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal
S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink,
S a bús csendbe merült országok puszta határit
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Pest, 1825
* * *
ZALÁN FUTÁSA
Vörösmarty Mihály
Első ének
(részlet)
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,
Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról… Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld les nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindul.
Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat,
Későn hangzik már; de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.
Alpár messze terült síkján búsongva körülnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vígságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elrémült hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partú Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig ül komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsul, s szeme fényei könnybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördül a fegyver düh-emelte kezében:
“A hálátlan! ezért engedtem bírni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Minden oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követsége küldvén mindegyre bosszantson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körülvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!… mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugul Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?… Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamot hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírűl vigye Volga vizéhez.”
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírű Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengült,
Késő vénséges bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
“A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?”
Így szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindult
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szívébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
….
Messze terül kiesen, s pusztán a zagyvai síkság
Napkelet, és dél tája felé; éjszakra, nyugatra
Dombordó halmok, s távolb a mátrai bércek
Hamvas felhőkként az egekhez látszanak érni.
Erre levágtatván sebesen, villogva kitűntek
Árpád, s bajnokai, s vízárként széllel elönték
A dobogó nagy tért. Árpád pedig álla magasban
Egy kis domb tetején. Vala ékes párduca vállán,
Rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett
Ősei harcaiból maradott nagy kardja világolt;
És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán,
Mint Ügeké, szépapjáé, nagy termete; könnyen
Mozdúl a súlyos fegyverrel; karjai, válla,
Mint a Mátratető, és bércei, izmus erősek.
Így állt meg komolyan, s végigpillanta hatalmas
Szemmel szép hadain, s intett, és nyomban elálltak
A rohanó csapatok. Valamint a csillapodó vész,
Lassú zúgással megszűnt a tábori vas-zaj.
A fegyver csillámla, de már nem csattoga többé,
S dárda, gerely, lobogó büszként emelődtek az égre.
A fejedelmi magyar még gondosan óva körülnéz,
Megtelepíti hadát, és sátort üttet az ormon.
Kél pirosan, mint a hajnal, szép sátora, fénylő
Gazdag aranyrojttal, tíz rézdárdára feszítve.
Ő pedig egy terepély bükk árnyékába kitérvén
Nézi kemény hadait, s iszonyú lelkében öröm kél,
Amint a szálló seregek csattognak előtte;
Mert ekkor száguldva hozák a harci vezérek
Bátor népeiket…
(Vörösmarty Mihály, Összes költeményei, II., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963)
* * *
ÁRPÁD
Nagy Imre (1817-1840)
Mi zaj riad, mi nép tolong
Alpár! határidon?
Tán még kevés a csonthalom
S tusára forr a hon?
Lejárt a harcz, ül a vihar!
Zalán bujdosva fut,
Ha nyilna még az ég alatt
Egy más hazához út.
S talán utána vándorol
Az árva néptömeg,
Jött, hogy közös bucsutorát
E síkon ülje meg?
Elhullt a szláv vagy elfutott,
Győzött a szittya kard;
Alpár felett táborgyűlést
Álmos szülötte tart.
Árpád a hős, az óriás,
Mint bérczi pálmaszál,
Árpád, ki ott a nép előtt,
Mint egy hadisten áll.
Zajonga még, – s ím néma lőn
A sátorok hada,
Fölharsog a nagy tábor-úr
Vezéri szózata:
“Ti hős apák, ti hős fiak,
kik híven küzdtetek,
Reám egy-két pillantatig,
Népem figyeljetek.
Bujdosva, árván, hontalan,
Honért sóhajtozánk,
S hol egykor csillogott Etel
Kiküzdve ős hazánk.
Kárpát mienk: tej, méz csorog
Kárpát szikláirúl
Malasztos völgye bájölén
Áldásözön virul.
Hadurra mondom! itt örök
S nagy lészen a Magyar.
Csak oh ne! csak ne ontana
Rokonvért honfi kar.
Csak szétvonás ne rázza föl
Az átok ostorát:
Nem bántja vész s nem éri rom
A béka sátorát.
Erőre kél a társaság,
Ha népe összeforr,
Hazát, mely egység elven áll
Kor s vész el nem sodor.
De hol vad pártdüh háborog
S fajult viszálykodás,
Nincs ott jelen, nincs ott jövő
Üdvére áldomás.
Ott bűn tenyész, ott tiszta vér
Kiált a kínpadon,
Elhullnak a jó honfiak,
Hogy sír leend a hon.
Oh népem ugy, ugy tedd le most
Jövőd alapkövét,
Ne rontsa párt, ne rendtörés
Hazám gyámánt-övét!
Belbéke napja hoz, teremt
Hazára fény-tavaszt,
Fölötte béke őreként
Törvény ül és virraszt.
Törvény, kor és nemzetszerű
Törvény hatása szent,
Jót őriz az, kínpadra von
Önző istentelent.
Törvényeket kell szerzenünk
Igazság lelkivel,”
– A párduczos vezér szavát
Tetszés zaj váltja fel.
Szerződtek. És a fejedelem
Megnyitja vérerét;
Szerinte sorra hat vezér
Pecsétli esküjét.
A vér csorog s az áldozó
Hőn lelkesülve mond:
“Halljon meg, veszszen a gonosz
Ki törvényt tudva ront,
Halál fején! ki vakmerőn
Rendet fog bontani;
Mint a pecsétlő esküvér,
Úgy folyjon vére ki!”
A hallgatót, az érezőt
Szent ihlet hatja meg,
Fölzeng az esküvők után
A nagy embertömeg.
A nemzet esküszózata
Dörögve hatva száll:
Igaznak üdvös óra ez,
Rendbontónak halál.
Elzúg, miként tengermoraj
Az összes esküszó,
Megáldja bajnok híveit
A nagy honalkotó.
Eloszlanak. – Vezértüzök
Közérdek csillaga!
Árpád öröm s remény között
Még ottan áll maga.
“Virul te hon, ragyogj te nép
Nagyságban ezrekig!”
Mond s milliárdok üdviért
Buzgón imádkozik.
A harczi hőst, a népapát
Meghallgatá az ég;
Virul a hon, ragyogva él
A hősi nemzedék,
És hírben áll a puszta tér,
Hol szerződés leve,
A szerződés emlékéül
Ma is Szer a neve.
Szer mint tanuereklye áll
Végetlen ezrekig,
Fölötte hontörténetek
Nemtője őrködik.
S a míg Szer áll, míg hon leend,
Míg érez a kebel:
A honfi és emlékezet
Árpádról énekel.
* * *
HÉT VEZÉR
Gárdonyi Géza (1863-1922)
Kékfekete bársony az ég teteje, –
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szerkérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.
Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila úgy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.
Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kopja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kísérte.
Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint ősszel a vén havasok teteje:
de nagyokat rikoltott a csatában:
“Fiatalság, ezt csináld meg utánam!”
Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul;
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.
Tas vezér is gyöngy hírt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!
Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
“Coki bratye, az Atilla várából!”
Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Arannyal kék felírni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!
Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszúrta a bársonyba emlékül.
* * *
A BUDVÁRI GYŰLÉS
(Ezelőtt ezer esztendővel)
Gárdonyi Géza
Erdély hegyormain máglyatüzek égnek.
Láttokra megsápad orcája a népnek.
Lóra székely, lóra! Szaporán Budvárra!
Hívja az országot Erdély rabonbánja!
– Háborút hírelve? – Nem hordatott kardot.
– Házasítja talán a fiát, Apoltot?
– Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.
– Hátha a várára gyászkópját tűzének?
– A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,
míg két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.
– No már akármi, de nagy hír űl Budváron!
Gyűlnek, gyülekeznek fegyverben, lóháton:
a hosszú-szakállú méltóságos bánok,
nagysüvegű gyulák, bírók és horkászok,
nyalka fiatalok, vaskezű leventék,
(vállukon röpködnek farkasbőrös menték;)
aggok is eljöttek díszben és kardosan.
(Ülnek a lóháton nagyfiatalosan.)
Zászlók a tornyokon. Hát lenn a vártéren,
Zandirhám sátorán mi leng oly fehéren?
Atilla zászlója! a szent ősi zászló!
kiterjesztett szárnyú aranysassal játszó!
Vagy leszünk, vagy veszünk: itt a napok napja!
Aggodalmas kérdés susog jobbra-balra.
Mert mikor Atilla zászlaját kibontják,
Isten tenyerében érzi a nép sorsát.
Gyűlnek, gyülekeznek. Megtelik a térség.
Ablakon, erkélyen, tarka asszonynépség.
A fák ágait meg, mint csertes verebek,
lepik a gyerekek.
Amikor Zandirhám a trónjára lépett,
elcsittúlt a zajgás: nézték a vitézek:
két idegen ifjú (követ vagy jövevény?)
állt az emelvényen, Zandirhám jobbfelén.
Süvegükön forgó, párducbőr vállukon,
aranycsattos sárga csizma a lábukon;
karcsú derekukon napkeleti kardok.
Az egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.
– Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyanának?
– Mintha fonómesék hősei volnának!
– Mégiscsak követek! De honnan jövének?
Kérdésre kérdéssel így felelgetének.
Eközben a téren föllángol a máglya.
Előlép a táltos: karjait széttárja:
Isten! Isteni Isten!
fenn a napos égben!
áldd meg nemzetünket
a jövendőjében!
A szent fapoharat kezébe emelte:
imádságot vagy mit bőrbitélt felette;
loccsantott belőle a tűzre, a földre.
Tokaj színborával volt az teletöltve.
(Hej, nagy története van a fapohárnak!)
Ami benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.
Zandirhám a bajszát kétfelé törülte,
poharat a népre fölemelintette:
“Iszom mindnyájunknak az egészségére!”
Az istentisztelet ezzel véget ére.
Most Zandirhám lép a trónpad elejére.
Kardra támaszkodva áll és néz a népre.
(Mintha volna mesék fehér Tél királya!)
Fojtott csend vár az agg rabonbán szavára.
Végre szól:
– Fiaim, vitézlő székelyek!
most az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!
Kicsiny országunkra piros hajnal támad:
első követei, nézzétek, itt állnak!
Mint mikor szellő leng, zöld búzatáblára,
s hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,
így fut át egy édes borzongás a népen,
Óh, mert a szerencsét feledték ők régen!
Zandirhám folytatja:
– Messze Ázsiába’
új gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:
új nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,
milyen a jó Isten többet nem teremtett!
Annyian vannak, mint a csillag az égen!
Útra keltek most a tavasz kezdetében:
jön-jön a csillagraj! Atilla földjére!
ennek a nemzetnek igaz örökében!
Égett már minden arc, lángolt minden ember;
a nép öröme most fölviharzott tenger.
Süvegek röpdösnek, kardok kivillannak:
“Éljenek! éljenek! Csakhogy itten vannak!”
Szemek könnyben úsznak, szívek égi lángban.
Sohse volt ily öröm szép Erdélyországban!
A két ifjú követ süvegét levéve,
mosolyogva hajlong az örömzengésre.
De int az öregbik, hogy kíván szólani.
Légydongást is mostan lehetne hallani.
“Jó atyámfiai!”
Többet nem mondhatott.
E szókra az öröm új lángokba csapott.
A kő is kiáltott, föld is lelkendezett:
– Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!
S percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,
és csak belül zajgott mindenek szívében.
Az ifjú folytatta:
– Amint hallottátok:
Keletrül követül érkeztünk hozzátok.
Nemzetünk megindult messze Ázsiából,
Atilla fészkéből: Nagy-Magyarországból.
Jöttünk, mint a vízár, minden tért elöntve,
jöttünk, mint a tüzes vihar, mennydörögve;
jöttünk, mint sebesen iramló hullámok,
jöttünk, mint paripán nyargaló villámok.
S miképpen a vihart futó szél előzi,
hírünk a népeket alázatra győzi:
hajlanak, mint fűszál; ki nem hajlik, roppan!
Így büszke Kiev is meghevert a porban.
Már Lodomér híres fennelgő vezére,
hajadon fővel jött Árpád úr elébe;
Galícia önként kapuját kitárta,
s mezítláb, térdelve várt ránk a királya.
Árpád jobbot nyújtott:
– Szívem a kezemben!
Nem múljék melege a lengyel kezekben!
Arany ezüst marhád én el nem kívánom,
csupán utat engedj át a két határon.
…Mert nem indultunk ám rongykoldus-turbával
Gulyát se cserélnénk fél Európával!
Mégis a barátság szívességen épül:
három ezer fejszést elfogadunk végül.
Három ezer fejszés, mintha menny dörögne,
Kárpát őserdejét irtja dübörögve.
(Széles országút kell Árpád nemzetének!)
Ott hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.
S ideküldött Árpád üdvözlő jelszóval,
S ezzel a zászlóval.
Itt a selyemzászlót széjjellebbentette.
A ráhímzett turult szellő lebegtette.
Rokonságot vallott a turul a sasra,
mint acél a vasra.
De már a két magyart a trónról lekapták:
összeölelgették, összecsókolgatták.
Kérdezték: – Hogy hívnak? Van-e feleséged?
Hány éves vagy öcsém? Isten tartson téged!
S míg a két kezöket százan szorongatták,
más százan meg őket kulaccsal kínálták.
* * *
A BÁNHIDAI VECSERNYE
Gárdonyi Géza
Napnyugtakor végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert a mezőn halmokban, százával,
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.
A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet gyűjt az asszonynép ez éjjel.
S míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik:
“Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkat!
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!”
Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára:
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.
Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát felhőn át a földre.
De ím hárul a lomb: kifordul belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált: “E föld neve mától: Magyarország!”
Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne:
“Látom az időnek végtelen ölében
népünket virulni árnyékban és fényben…
Látok a bölcsőktől a halál partjáig…
Látom: a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél…
Sátorból a nemzet költözik kőházba…
Nyugoti módival ruháját tarkázza…
Vezére fején ím arany fénye reszket…
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet…
Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő-nézését:
“Látom városoknak fölfehéredését:
folyók oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak sokasodnak! népünk nyüzsgő hangya…
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgetné be a földmívelő ember:
érik a gabona; hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.
Látom: királyoknak gyakor változását…
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt: feje fényes, holdas…
Látok egy más királyt: mindig könyvet olvas…
Látok egy vak királyt: vezetője asszony…
S mindig vér… mindig vér… rút testvéri harcon…
Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska: tatárhad dúl e szép hazában…
Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban”.
Itt az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján egy könnycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon:
“Újra élet zöldül a vérázott hanton…
Jönnek más királyok: barnák, idegenek…
Duna táján erős várak kereklenek…
Most Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas zászlókkal, földön járó vihar…
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton…
Senki nem segíti ezen a világon!
De a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott fatörzsből új sarjadék felnő…
Századokon által mindig verekedve,
nem megy fehér hajjal férfi az egekbe”.
Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva:
“Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Viseljünk kardot, ha ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!”
* * *
GONDOLJATOK ŐSEINKRE!
Pósa Lajos (1850-1914)
Tudjátok-e, mitől terem gazdagon a róna?
Tudjátok-e, mitől piros a fakadó rózsa?
Kardforgató őseinknek hullott itt a vére,
Ezeréves szép hazánknak minden kis rögére.
Gondoljatok őseinkre, mikor rózsát szedtek,
Mondjatok egy imát értük, ha kenyeret szegtek!
Foglaljátok a nevüket koszorúba, dalba…
Gyarapodjék, virágozzék Árpád birodalma!
* * *
MAGYARORSZÁG
Pósa Lajos (1850-1914)
Magyarország legszebb ország.
Gyönyörű szép Tündérország.
Földnek éke koronája,
Árpád tűzte homlokára.
Száll a lelkem örömébe
A Kárpátok tetejére.
Tetejéről messze látok,
Köszöntöm a szabadságot.
Hóborított büszke bércek
Századokkal szembe néznek.
Kékre festi ég azúrja,
Vadas erdő koszorúzza.
Völgynek ölén véges-végig
Halas folyók vize fénylik.
Öntözi a selyem rétet,
Csorda legel, zsong az élet.
Délibábos arany róna,
Mintha hazám tükre vóna!
– Ott lebeg a nemzet lelke,
A magyar nép honszerelme.
Ott lebeg a levegőben
Szelek szárnyán, sík mezőben.
Száll a zúgó vaderdőbe,
Csókot nyom a bérctetőre.
Szép vagy, szép vagy, Magyarország!
Gyönyörű szép Tündérország!
Gyönyörködve el-elnézlek,
Hazám, hogyne szeretnélek!
* * *
ÁRPÁD APÁNK
Homor Imre
Mivé lett szép Magyarország?
Hol van, amit Árpád szerzett?
Duna tája, Tisza tája
Zokogástól, bútól reszket.
Árpád apánk, Árpád apánk!
Sír a magyar szíve-lelke;
Mivé lett szép Magyarország?
Veszve van hát minden? Veszve?
Hol van a Kárpát koszorúja?
Lankás Erdély merre, hol van?
Szomorúan fürdik a hold
A gyászoló Balatonban.
Bánát sárga dús kalásza,
Most az idegent táplálod!
Árpád apánk, Árpád apánk,
Hova süllyedt szép országod?
Délibábos magyar rónán
Idegenek furcsa szója;
Magyar hegyek felhős ormán
A hódítók lobogója.
Mi a magyar? Nemzet-e még?
Nemzet-e még vagy csak szolga?
Árpád apánk, Árpád apánk,
Hát e nép a magyar volna?
Kelj fel, kelj fel, Árpád apánk,
Ülj fel fehér paripádra!
Ne engedd, hogy így maradjunk,
Ily halálos csonkaságba’!
Lengesd meg a magyar zászlót,
Fényesedjék Hadak Útja;
Jöjj el a hős hét vezérrel,
S foglald el a hazát újra!
* * *
NEM! NEM! SOHA!
József Attila (1905-1937)
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogón lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
NEM ENGEDJÜK SOHA! SOHA ÁRPÁD HONÁT!
1922
* * *
ÁRPÁD
Tomory Zsuzsa
Árpádként emelt a sors, s a nép magasba.
E név mögött ott vonul távol városok sora,
daliáik mind e névre egyesültek új célokra,
s lelkük virágát, mint színes szőnyeget,
vitték magukkal az ősi műveltséget:
Nimród, Kálnéh, Niníve és Erek
voltak állomásaid Egyiptomig
hol Hun ősödnek, s Csabának emeltél
első ént kúpos csodát,
üveghegyből peremes palotát.
Árpádként ott voltál mindenütt,
hol élet fakad, magyar dal terem
Dajkák ajkán, s a férfi szívekben.
De Te ki vagy, csillagszemű etelközi fiú
kit sok erős kar emelt maga fölé Árpádul?
Nagy e tisztség, bárki megrokkan bele,
Te ifjan vállaltad a sorsot,
mit Isten vállaidra vetett,
mert tudva tudtad, utad hova vezet.
Tudtad: az ősiből új, erős hont teremt
Árpádok rendjének legújabb hajtása.
Nincs e rendnek ma közel se mása!
De mint ember, lelked már repesve szállt ott
hová gyermekkarod szíve mindig vágyott.
Kiev vár ablakában, mint ifjú palánta
Lelked a messzeséget szívta magába,
de nem viking tenger volt vágyának tárgya.
Sasként szállt a Kárpátok fölébe,
S nyugodott meg Alföldünk ölében.
Felkereste családod ős fészkét
Botok birodalmát, bodrogközi otthont
mit Atilla király egykor családodra hagyott.
Követni akartad regösök énekét
az ősi hazába, Hunor s Magor léptét
a kenyeres, dalos, szép Pannóniába.
Oly sokszor akartad, oly sokszor álmodtad
Turul vezérelte örömteli utad.
Árpád a hadvezér, világ hét sávjának ura,
Szerető fiúként érkezett ősei honába,
S védte Magyarországot, mint jó apa.
Őstudata nyomán erre emlékezett népe
Árpádnak sokáig fiát egy sem keresztelte,
Tudták nem illik névként az Árpádi rend neve
Csak Isten kiszemelt vezérének tisztjére.
Árpádban mindenki az apát tisztelte,
Ki hazája oltárára tette önmaga, s fiai életét.
Máig is ígérik, megőrzik szeretett nemzetét:
“… Árpád apánk, né féltsd ősi nemzeted,
Nem vész el az, ha eddig el nem veszett…”
Múlnak az évek, a sors fordulóban
Az Árpádok rendje most van támadóban,
A szent halhatatlanok ébredőben vannak.
Látni fog a világ ezernyi sok csodát,
Csillagos égből jövő ezernyi daliát
Látni fog a magyar várva várt csodát
Igazság Istene küldi most Árpádját,
Felemelni népét kit oly nagyon szeret
S új Tündérhont teremt hol zúg a Duna,
A Tisza, a Maros, a Kőrös, s a Szeret.
Így legyen!