B. Kovács Fréda
Hazatérés – részlet
Turulfia Álmus gyűlésbe hívta mind a vezéreket…
…hazatértek immár mind a fürkészők, követek, kiket a szelek irányában küldtem ki messze földekre, idegen népek közé. Halljátok hát magatok fülével mi jelentenivalójuk van…
– Akkor mondd hát el Árpád, mit láttál Atilla földjén! – fordult megnyugodva fiához Álmus.
– Jaj! – Nyögött fel Előd későn támadt ijedtében. – Jaj, hogy küldhetted idegen népek veszélythozó közelségébe magyariak reményét?
A hadnagyok arcán is megdöbbenés látszott, vádlón néztek Álmusra még az öregek is, a fiatalok homlokát vörösre festette az indulat és Levente a gyermek, felsírt. Egyszerre elfeledte ajtónálló méltóságát.
– Magad voltál Atilla földjén! – siránkozta könnyeit nyelve. – Pedig megígérted Atya, hogy magaddal viszel! Most már sohasem látom meg a négyfolyó közét.
– Töményed élén lovagolsz be a szittyák örökébe! – nevetett rá Árpád – csak siess a növéssel. – Ki tízfű korára még sírvafakad…
– Mit féltek? – nézett körül Álmus. – Szemetekbe ne üljön a vádaskodás. Vagy megrendült már a hitetek Turulfia Álmusban? Nem mondom mindig: Álmus lelke Árpádba száll, amint elérkezett az idő, hogy letelepedjen magyariak vándornépe? Szólj hát Árpád Atilla örökéről, mit magad szemével kellett lássál, ha oda akarod vezetni népedet és birtokba akarod venni füvét, vizét, földjét.
A hadnagyok megnyugodtak, arcukról elsimult az ijedség felhője. nézték Árpádot, vállig érő fonatlan haját, babonázó nagy sárga szemét, elefántcsontszínű bőrét amint az a vérszínébe izzott, ahol játékos fényével érintette a sátorba lopakodó napfény. Szép volt Árpád. Keskeny csípőn domború mellkast, szélet vállat, hordott. Ujjatlan bőrbekecsén arany pikkelyek sokasága csillogott, versenyre kelve családfői bőrövének ékköveivel, Meztelen karján aranypánt szorította össze a dagadó izmokat. Harcos Isten lehetett ilyen, mikor győzött Ármány gonoszkodása fölött! És napról-napra inkább hasonlított Álmusra! Ha majd szög haja fehérre sápad, olyan lesz éppen, mint most atyja, bölcs és jóságos, mintha csak Öreg Isten arcát formálná itt e földön.
Tana ijedten hunyta be ismét a szemét. Nem, Árpád minden hasonlósága mellett is más, egészen más, mint Álmus! Árpád sorsa is más lesz… harc és vér…, munka és veríték… Nem a bölcs öregek csendes békéje!
De, hogy megszólalt, csengő hangjára felkapta fejét Tana, eltűnt a látomás és már nem is kívánt más sorsot Álmus fia Árpádnak: Férfi munka után, férfi halált.
– Bejártam Atilla földjét, amint parancsoltad Atyám, senki sem tudta itthon hol vadászik Árpád majd egy esztendeje? Senki sem sejtette ott, ki járja sámán ruhában Szittyaföld égbenyúló hegyeit, lankás völgyeit, a Kárpi láthatatlan rengetegében a rejtett hágókat, bércek védő karéjában élő népek erősségeit. Szólhatok hát róluk néktek, hadnagyok!
Az ungrik öreg törzsfője végigsimította hószín varkocsát és megszólalt:
– A földről beszélj legelőbb Álmusfia Árpád! A földről!
– A föld, – gondolkozott el Árpád, – Isten csak jókedvében teremtett olyat. Nem rontotta még meg Ármányhoz pártolt emberi akarat. Magán viseli Boldogasszony szépítő munkáját. Füve dús, majd kötésig érő, vize édes, halakban bő, nádasaiban kurrog, kárál a madarak világa, erdeiben vadak sokasága él és ahol eke hasította fel hátát, ott zsíros feketén terül az áldott mag elé,
mely hétszeres terméssel fizeti a szlávok ügyetlen munkáját is.
Ungri törzsfő arcán boldogság terült el, kezét homlokához emelte úgy mormogta:
– Az ősi föld. Az áldott föld. Fekete és zsíros…
Előd felkapta fejét. Emlékezett. Mintha megint első lován ülne. Lám Álmus is mosolyog az egykori gazdára. De folytatta Árpád, mert az ifjak teste türelmetlenül mozdult meg.
– Alig lakják az áldott földet. És akik lakják nagyobbrészt vér a vérünkből, atyánkfiai. Székelők bírják a keleti végeket. Úgy éreztem, hazaértem hozzájuk és nehezemre esett elhallgatnom előttük, ki vagyok. Őrtüzek égnek bérceik ormán. Lánggal és füsttel üzennek egymásnak, mint mi. Források, egyfák tövében kéri rabonbánjuk az Isten, hogy küldje vissza nekik Csabát. Mert várják, egyre várják Atilla legkisebb fiát… hiába tudják, hogy sok emberöltő elmúlt azóta… Ők csak várnak, mert megesküdött Irnák, hogy visszatér hozzájuk. Megesküdött a földre, vízre, levegőre. Így hallám tüzeik mellett. Őrzik a múltat és erdőkoszorúzta bérceiket rég halott kánok és katunok után nevezik ma is. Jártam Csitki bércein, Ünőke ormán, Hargita lejtőjén és hallám Nemere zúgását.
– Vezess hozzájuk Álmus! – hajolt Turulfia felé Huba és kérve nyújtotta jobbját Und vezér is.
– Vezetlek, – bizonygatta Álmus és Előd jobbja fogadalomként simult összekulcsolt kezükre.
– Jártam a szittyák ősi településének földjén is, – folytatta Árpád. – És ahol arany fövényét görgeti a maros, rájuk találtam. Legeltetnek most is, mint Atilla, mint Baján idejében és várják vissza a Halhatatlan Harcost. Szemük Keletre néz egyre és üzennek székelők őrzőjének: Jól vigyázzon idejében gyújtsa meg a lármafákat, hogy hírül vegyék rögvest amint fehér lován közeledik a napkeleti lovas!
– Vezess hozzájuk Árpád! – ugrott talpra Kund és Tas, Töhötöm meztelen kardja megvillant:
– Vezess Árpád, ne várjanak hiába!
– Velem lesztek hadban, harcban elsők! – ígérte Árpád és Tana csillogó szemmel nézte a hadnagyok gyűlését!
De sokszor panaszkodott az öreg sámán, fájlalta magyariak urat nem tűrő vérét, maga igazát vitató kedvét. Lám, hogy öreg, ifjú megtalálta maga vezérét kortársában, mily egyakarattal hajolnak meg az ősi vér előtt.
…
Hirtelen állt fel Álmus. Kitárta a sátor hátlapját. Fénnyel árasztotta el a güleszt a delelőn álló nap. Arany nyilakat zúdított a hadnagyokra és elsápasztotta a szövétnek lángját. Az elkerített hátsó sátorban minden ragyogott áldó sugarától. Álmos sátrában nem állt ősök bábuja, féltett kincse, mint más sátorban. Maguk a hadnagyok is csak tudtak róla, mit őriz a Turuldomb kincses zugolya. Most felugrottak és mint egy ember oldották meg süvegüket. Álmus a hordott dombhoz lépett, megoldotta övét, bal vállára vetette. Aztán felemelt karral hangos szóval fohászkodott:
– Úr Isten, aki tenyereden hordottad mindmáig népemet, hogy annyi harcban, bajban nem szakadt magja, engedd, hogy hosszas vándorútjának végéhez érjen. Engedd, hogy hazát leljenek a vándorok. Ím kihúzom kardodat, mit Lebéd szúrt be elfoglalva a földet Edfia Ügyek részére. Kihúzom én Ügyekfia Álmus és tovább vezetem népemet!
Napisten megcsókolta a napmarkolatú, holdpengéjű kardot. Két karral emelte feje fölé Álmus és térdre ereszkedtek mind a hadnagyok. Csak Tana mormogott áldó igéket, hallgattak a hadnagyok és engedelmeskedtek Álmusnak az Ég fiának. Visszaült a tanácsasztalhoz és maga elé fektette az ősi kardot, amit még Atilla keze forgatott.
– Hírvivők hívják egybe a nemzetségfőket, Ezredek vezetői gyülekezzenek.
Levente nehezen emelte meg a faragott tülköt, vörösre gyúlt ábrázata a nagy erőlködéstől, de töretlenül zúgott végig a szálláson magyari nemek egybehívó jele. Lóra lendültek a Majdnem Harcosok. Csák, Bicske, Szolnok, Bihar, Szabolcs, Torda, Doboka, Zuard, Ákos, Ete és mind a többiek nyargalvást nyargaltak nemzetségük szállásföldjére, hogy hírül vigyék:
– Vándorútra kél Álmus, a Turulfia, új gyepükre vezeti vándorok népét.
* * *
A hajlott hátú Tana átvette a fakupát, vizet öntött a gőzölgő vérbe és remegő kézzel keverte meg Isten kardjával. Aztán megrázta a véres pengét. Kelet, Nyugat, Dél és Észak felé csöppent az összekeveredett vér. Végül földanya tiszteletére loccsantott keveset a kupából és szólt:
– Tanúnak hívlak Ég, Föld, Szél és Víz! Lássátok ím magyariak szövetségét!
Sorra vitte a kupát Huba, Előd, Kund, Tas, Töhötöm, Ond hadnagyokhoz és miután ittak belőle nyújtotta az immár végkép csatlakozott kabarok urainak. Ivott Aba, Bors, Ötösúr is és szólt ismét Tana:
– Ittatok egymás véréből és egyek vagytok mától fogva. Jaj nektek, ha megfeledkeztek eskütökről! Megbosszulja ivadékotokon az Ég, a Föld, a Szél, a Víz!
– Eskünk betartjuk mink és ivadékaink! – zúgták újra a hadnagyok.
Míg Álmus magja él csak ő lehet magyariak ura. Kezet ellene senki sem emelhet. Árulást eszében sem forgathat és ha megteszi, testét a föld, lelkét az ég bé ne fogadja soha! …
Ivott Álmus fejedelem és ivott Árpád gyula. Utána az onokák le a dédig és nagy-nagy megnyugvás szállt a hadnagyok szívébe, amikor hallották kötésüket.
– Hadnagyok méltóságát tiszteletben tartom míg ragyog az Ég, táplál a Föld, szomjat olt a Víz!
* * *
Keletről feléledt a hajnalthozó szél is, az őrködő nekifeszítette virrasztástól elfáradt arcát és úgy kérdezte a suhanó széltől:
– Meddig Uram Isten, meddig? Itt állunk hajnaltól, hajnalig a végen – hiába. Itt álltak atyáink, itt atyáink atyáinak az atyjai is… mindig csak hiába. Meddig Uram, még meddig?
Szél zúgott a fenyők között s fehér tejszerű köd gomolygott a bércek körül… Messze, merre ellátott a szem, titokzatos pusztává varázsolta a hegyek világát. Erdőelve most titokzatos és mély volt… és végtelen… mint a nagy mongol síkság, mint maga az Örök, a Szent Gobi sivatag, ahonnan egyre csak üzenetet hozott a keleti szél:
– Várjatok… és itt székeljetek…
Vörösen izzottak az ormok, az erdei Urmék behúzták ködfátylaikat. Zöld ékkőként ragyogtak fel az erdők, zöld tengerként izott a mezőség s túl, hegyen, bércen túl felcsillant a végtelen sík sárga sávja, a lófuttató pusztaság, Atilla birtoka, hunok öröke, Isten tenyere…
– Hát soha oda le nem szállhatunk? fordult el sóhajtva az őrködő és kelet felé kémlelt újra. Teste kifeszült, mint ívben hajló íjon az ideg. – A hajnali ködből, napsugárból lovasok bontakoztak ki, csúcsossüvegű lovasok, beláthatatlan sorban jöttek Hadúr harcosai. Mögöttük szekerek döcögtek imbolygó zászlórudakkal, jólismert kürtszó foszlányait hozta a szél és mének nyihogását. Füst kígyózott a nyitott sátornyílásokon, gyermekek hancúroztak a kerekek között, lovak hasa alatt. Sohase látott, mégis ezerszer megálmodott kép…
Az őrködő ajkán kiserkent a vér, keze remegett a kürtön, de úgy vélte csak lázálom gyötri, Ármány kápráztatja és nem mert hinni szemének, fülének míg végre, tisztán felcsillant a vezérkibitka rúdján a kiterjesztett szárnyú Turul-madár!
Az őrkő ormáról zengve szállt a hazatérők dala! Erdők mélyén kihullt a fejsze a férfiak kezéből, völgyek ölén megállt a munka… a fegyverkovács a tűzben felejtette a drága acélt…, a felpattanó nyílkészítő öléből földre hullt a sok csiszolt nyílhegy… anya tépte le melléről még éhes kicsinyét…, s gyermek felejtette a játékot… hisz az őrkőn zengett a hazatérők dala! S felujjongott
Erdőelve. Oromról, oromra szállt a rivalgás:
Itt van Csaba népe!!!
Rázengtek a sziklák, égnek hozsannáztak a fenyők s felriadtak a bércek:
Hazajöttek, visszatértek!
És elindultak a völgyek, Asszony, férfi, gyermek összevegyülve, kacagva, sírva futott, rohant, repült, de mindenik előtt a Rabonbán. Süvege lehullt, fehér varkocsa messze lebegett utána, kardját botnak használta most is. Lóhossznyi szökésekkel iramlott vele előre az új erőre támadt. S nőtt, áradt az ujjongó tömeg míg végre kicsordult a szorosokon..
És a hegyek lábánál találkoznak!
– Kik vagytok? Honnan jöttök? – dadogták egymás felé és ijedt-boldogan fogództak össze örökkétartó szent ölelésben, hisz megértették egymást, egy nyelven beszéltek!
– Csaba ittmaradt népei vagytok? – kérdezték azok, de felelet helyett csak újabb kérdést kaptak:
– Csaba által ígért segítség vagytok? – és lóról szállt a vezér, a fedetlenfejű agg előtt s meghajolt büszke dereka:
– Üdvözöllek én, Árpádfia Tarhas, itt székelő népem főpapja.
Az öreg kezek végigsimogatták a páncél ezüstláncszemeit, a kard kékköves markolatát, a pajzs turul madarát; a barna selymes fürtöket, az arc merész vonásait…
– Igen… Te vagy! Rád ismerek… Így ment el egykor tőlünk Csaba ki jöttödet megígérte! Így írja le a rovás, így mesélik a regősök is! Eljöttél, mert egyek voltunk, s egyek maradunk az idők végéig. Erre vártunk keserves egyedüllétünkben hosszú századokon át.
És a meghajló főpap fehér haja érintette az őzbőr csizmákat.
– Üdv Néked Atilla-vér! Gyere, vezetlek…
Az agg kezén lépte át a szent határt az ifjú vezér, míg Erdély bércein a Hargitától Ünőkőig kigyúltak az örömtüzek, hirdették országnak-világnak:
– Csoda történt! A rég kettészakadt egynép ismét egymásra talált.
* * *
A völgybe lassan kúszott le a napfény. Körül a csúcsok már vörösen izzottak, áldó meleg remegtette a levegőeget, de lenn, a Maros kanyargó partjainál még hajnal derengett…
Új nap kezdődött a hosszú sorban, olyan mint a tegnapi, azelőtti. Legény, lány nem igen nézett fel munkájáról.
Aztán… felordított a legény! Keze elengedte a rudat, zörögve csapódott le a kolonc, ostorként pattant ki a kútból a cseber, hideg esőt permetezve legényre, leányra.
– Ott… ott… – dadogta a legény, – A lármafa!
Felsikoltott a lány is … Még a jugur sem rántotta magára csizmáját. Ott állt egy szál ümegben…, fehérre vált arccal csak betűzte a fényben, füstben villódzó jeleket:
– Megérkezett Csaba dédje! Árpádfia Tarhos átlépte Zendirhám rabonbán szállását. Izeni: menjetek a vereckei hágóhoz, várjátok mindannyiatok urát, fejedelmét, Árpádot!
Körül lángoltak már a hegyek. Izenték a völgyek népének a valóra vált csodát: visszatért Csaba népe! És lófejők jugurja feledte méltóságát, leborult a földre és úgy zokogta:
– Áldás érte Úr Isten, hogy ezt es megengedted érnem!
Kovács Fréda, A Halhatatlan Harcos, Budapest 1944, Garfield 1972)