Árpád halála
Gárdonyi Géza
Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tíz éves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a három vezér a hét közül, – Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már, hogy a nagy Álmossal egymásnak véréből ittanak Lebediában örök szövetséget. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöznek utána. S ím a fejedelem is készülődik.
Szegen a kard. Őmaga alatt medvebőrös ágy. Künn a tavasz hideg holdja világol. Benn sárga viaszfáklyák lángja lobog szomorún. Hárman az ágynál. Egy az ágylábnál a pap kezében, aki a térdelő másik táltospapnak a könyvére világít.
A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról. Hogy épp az ő szigetén hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta körül elsőben s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépíttesse a palotáját. A honnmaradó népnek is alkalmas hely háború idején.
Behallani a sírását:
– Ki tart meg minket, ha ő meghal?
És behallani, hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon.
Csak alig egy hete, hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtoványhideg döntötte ágyba. Az orvospapok nem merik a családnak megmondani, hogy a hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem, hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost, főjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban? Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagy hogy eltelt az ideje földi életének?
A fáklya serceg. Asszony sír a haldokló kezén.
Künn a nép, mint a tenger morajlása:
– Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád apánk!
És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:
– Vége a magyarnak!
Mert bizony kuvik szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek éjféltájt az istállóban.
Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat.
Rekedt bús hang kérdi a folyosón:
– A földön van már?
– Nem, – feleli Csepel, – még Imecset várjuk: talán az ő könyörgése megtartja a csillagát.
A fejedelem fekszik párnák közt hanyattan. Piros selyemcserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy a földre tegyék, hogy a földanya keblére hajtsa a fejét.
– Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon!
Árpád nem ügyel már szavakra, sírásra. Arca viaszszín, félig behunyt szeme már a másvilágra réved.
Nyolclovas szekér ment délután Imecsért Buda alá, a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik, – fehér bőr sátrában, rudakon fehérlő csont lófejek között. Ő maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér. Vastag szemöldöke, mint a zúzmarás moh.
Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Eresztik a széket a haldokló ágya felé.
– Megmarad-e? – kérdezi minden bús szem.
S a fejedelemné ott-térdeltében az Ő kezét ragadja meg:
– Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szívem itt meghasad!
A jóspap zúzmarás szemöldöke alól vízgyöngy csillan elő s lefut a szakállán.
– Árpád! – rebegi, – Árpád! …
Ő tartotta valamikor hétnapos korában az áldókő szent tüze füstje fölé. Ő jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét, ő áldatta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ő áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták. Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre.
– Százesztendős ember nem ember, mondotta, – csak lézengő halott.
S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére sem ember, sem asszony nem léphet, ahol gallyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni senkinek sem szabad. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is. A tor után mondta is a fejedelem:
– Itt legyen majd az én örök nyugvósírom, a te nyírfáid alatt abban a szent csöndben.
Csupa erő volt még Árpád akkoridőn, noha már deres a haja és szakálla. S most: fehér árnyéka csupán önmagának.
– Megmarad-e? – kérdi reszkető szóval a fejedelemmé, – jósolj! Az orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj!
Az agg visszahanyatlott a székébe.
– Én jósoljak-e? – mormogta szomorún maga elé.
S a feje rezgett, mint téli szellőben a fán maradt levél.
– Jósolj életet neki! Hiszen ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki!
Az agg bólogatott:
– Könnyű volt jósolnom: láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségére, győzelem van írva annak a kardjára.
S a falon függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántjain, rubintján, aranyos bordáin.
A fejedelemmé megragadta az agg pap karját:
– Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad!
Az agg Árpádra nézett: – Uram, fejedelmem…
Árpád nem is pillant a szólító szóra, feküszik, mint a kő.
– Fejedelmem, Árpád…. A te ágyad mellett Atilla lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed elől oszladozik már a messze-jövendő idők ködtengere is… Húsz év óta a harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyverviharok közt véreslábú lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten szemeválasztottja ember, mondd meg nekünk, ha utolsó erejével is ajkadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára ez a vándor nemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak?
Még a fejedelemmé sírása is elnémul e szóra. Minden szem a fejedelem viaszszín arcára tapad.
– Megmarad-e örökös hazánknak? Árpád ajka mozdul. Felel, mint az álmodó ahogy szól: – Meg.
Az agg táltos áhítatos arccal tekint a magasba s boldog lélekzettel rebeg:
– Oh hála neked nemzetünk Istene! Az életnek szülhet immáron a magyar anya. Eke fénylik, fegyver rozsdásodik, nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunknak füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd dicső költöző, messze jövendő időknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas boldog élete lesz-e itt a magyarnak?
S az agg táltos a széken előre hajolva várja a szót a fejedelem ajkán Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint havába múló elégett szövétnek utolsó szikrája. De ajka nem mozdul.
Az agg táltos szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:
– Árpád! Isten választottja! Hacsak egy igét is!… A te ajkadon immár a sorsunkat látó szent egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendők folyásán? Mi tarthat meg itten idők végeiglen? Kényszerítlek téged Isten országa szélén, Isten szent nevével, ha hűlő ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával : mi a magyar sorsa itt ezen a földön?
S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna túlján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:
– Mi a magyar sorsa a jövendő idők messze végéiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön?
Árpád szeme még egyszer megnyílott.
Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra.
S kékülő ajka alig hallhatóan rebegte:
– A kard
(Gárdonyi Géza írásának lényege nem Árpád fejedelem halála, és annak valós történelmi körülményei, hiszen meg sem említi a Pozsonyi csatát, hanem a magyarság sorsa: a kard, megmaradásunknak, az örökös harcnak jelképe. KME)