Idézetek magyar és török krónikákból
KÉZAI SIMON MESTER: MAGYAROK KRÓNIKÁJA
5. §. Ethele és Buda uralkodásáról
Miután a sereg elszéledt, a húnok római módra Ethelét (Atilla) teszik magok fölé királlyá; ki is testvérét Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és bírájává tette. Maga pedig alattvalóival magát húnok királyának, világ félelmének, Isten ostorának neveztette.
6. §. Ethele jellemzése s udvara leírása.
Ethele király ugyanis barna színű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérsékelő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódulnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tízezer kaszás szekeret vitet vala különféle művekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s újra egybe állíthatta, mellynek vert munkájú arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mívű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy ollykor ollykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és bíborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kívül tízszázezer fegyveresre telik vala, úgy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak. Ethele király czímerén is, mellyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, mellyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a húnok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kísérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.
* * *
KÁLTI MÁRK: KÉPES KRÓNIKA (1358)
Atyla magyar királlyá választásáról és egyeduralmi győzelméről
(10) Az Úr megtestesülése utáni négyszázadik, a magyarok Pannóniába történt bejövetelétől számított huszonnyolcadik esztendőben a magyarok, vagyis a hunok, a rómaiak szokása szerint, egyező akarattal Atyla-t, Bendekuz fiát, aki eddig csak egy volt a kapitányok közül, királynak emelték maguk fölé. Ő pedig öccsét, Buda-t állította fejedelemmé és bíróvá a Tyscia (Tisza) folyótól a Donig. Magát a magyarok királyának, a földkerekség félelmének, Isten ostorának neveztette: Atyla, Bendekuz fia, a nagy Magor unokája, ki Engadi-ban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok, dánok királya, a földkerekség félelme, Isten ostora. Atyla király sötét bőrű, haragos szemű, büszke járású, széles mellű volt, hosszú szakállt viselt, és módfelett szerelmes természetű volt. Megvetendőnek találta, hogy ládában tartsa pénzét; a merészségben mértéket tartott, a harcban ravasz és körültekintő volt; testalkatához mérten erősnek tartották. Döntéseiben nagylelkű volt, fegyverét fényesen, sátrát és ruháját tisztán tartotta. Az idegen népek szerették, mert bőkezű és közvetlen volt, övéi viszont szigorú természete miatt csodamód féltek tőle. Ezért a földkerekség végéről is özönlöttek hozzá a különböző nyelvű népek, akiket tőle telhetően bőkezűségével árasztott el. Tízezer kaszás szekere volt, különböző ostromgépei és mindenféle hadi eszközei; ezekkel rombolta le a várakat és a városokat, s mindig magával vitte azokat seregével. Sátrait különböző országok módja szerint készíttette el. Az egyik különösen nevezetes és pompás volt, mivel csodálatos módon arany lemezekből állították össze, s azt tetszés szerint szétszedhették, és ismét összerakhatták. Oszlopai kovácsolt aranyból készültek, belül azonban üresek voltak, mesterien illesztették össze őket aranykapcsokkal, és az illesztésekben drágakövekkel díszítették. Amikor hadba indult, istállói tele voltak különböző országokból való lovakkal, s bár láthatólag igen kedvelte ezeket, mégis bőkezűen ajándékozta oda azoknak, akinek nem volt, úgyhogy olykor lovaglásra magának is alig maradt egy-kettő. Az istállók szövettel és bársonnyal voltak bélelve, királyi nyergei pedig aranyból voltak drágakövekkel kirakva. Színarany volt az asztal és a konyhai edények is. Színaranyból készült csodás művű ágyát táborba is magával hozatta. Ilyen és más evilági pompákban dicsőséges volt Atyla, a hunok királya. Serege, az idegen népeket leszámítva, egymillió harcosból állt, úgyhogy ha éppen egy scytha elesett, nyomban egy másikat állíthatott a helyére. Népének védőfegyverei főleg bőrből és különféleképpen feldolgozott fémekből készültek; íjat, hegyes lándzsát és derekukra kötött kardot hordtak. Atyla király pajzsán címert viselt, ami KORONÁS FEJŰ TURUL-hoz hasonlított. Ezt a címert viselték a magyarok a seregben mind közönségesen, míg magukat a közösség által kormányozták, egészen Toxun (Taksony) fia Geyche (Géza) fejedelem idejéig.
* * *
THURÓCZY JÁNOS: A MAGYAROK KRÓNIKÁJA (1488)
Attila királlyá választása, erkölcsei és fegyverzete,
amelyet az ellenséggel szemben használt
Pannónia vidékének békés birtokába jutván, az Úr testetöltésének négyszázegyedik évében, Pannóniába való bevonulásuknak huszonnyolcadik esztendejében a kapitányok közül – miután a többiek, mint fentebb elmondottuk, az életből elköltöztek – csupán Attila, akit magyar nyelven Etelének hívtak, és testvére, Buda voltak életben: a hunok Attilát egybehangzó kívánsággal és egyöntetű akarattal királlyá emelték maguk fölé. Meg is illette őt ez a méltóság,
mivel ő volt a hunok közt éles eszével, lelki erejével, a fáradalmak elviselésével, a katonai tudományokban való jártasságával, serénységével és nagyravágyásával a legkülönb; mindenkinél jobban értette a módját, hogy az ellenséget félrevezesse, és tőrt vetve pusztítsa el őket; ravasz és furfangos volt a cselvetésben, testében serény, lelkében bátor és merész, szándékában nagyra törő, a csatában fortélyos, külső megjelenésében kiváló: széles vállú, sötét, vagyis barna színű, mogorva tekintetű, hosszú szakállú, és állítólag módfelett érzéki természetű.
Attila legfőbb méltóságot elnyerve, országának minden ügyét a legjobb módon és dicsőségesen intézte, mintha csak királyi vérből született volna. (Néhány oldallal később Thuróczy Atillát Nimród királytól származtatja… aki viszont a világ első királya volt. Tehát ez a mondata érthetetlen. K.M.E.) Mind magát, mind seregét fényes fegyverekkel szerelte fel, sok találmányt, vagyis hadigépet és egyéb ostromfelszerelést készíttetett és alkalmazott a városok és várak erődítményeinek lerontására… Istállóinak felszerelése, melyet hadjárataira is magával szokott vinni, bíborból és selyemszövetekből volt. Ez az istálló különböző vidékek lófajtáival volt telve, de a bőkezű fejedelem nem a lovak sokaságában lelte örömét, hanem részint serege főembereinek, részint meg egyszerű katonáinak is olyan bőkezűen osztogatta, hogy néha alig maradt két-három lova személyes használatára… Hálófülkéje és tábori ágya, amelyben hadjáratai során pihent, nem szűkölködött aranyban, gyöngyökben és mindenféle nemesfémekben, olyannyira, hogy amikor külföldi követek jöttek táborába, és megpillantották ezeket, elragadta őket a bámulat, és visszatérve nem is tudtak beszámolni róla megbízóiknak.
Ez a király nemcsak ezekben, hanem minden más evilági pompában bővelkedett, és kiérdemelte a csodálatot. Szigorú volt az idegenekhez, az idegen nemzetiségűek mégis nagyon kedvelték bőkezűségéért. Nála sereglettek össze a világ minden sarkából azok az idegenek, akiknek a hadakozás volt a fő gondjuk. Vágyaikat nagy vagyonok osztogatásával bőkezűen kielégítette… A hunok védőfegyvereiket, mint mondják, még Szkítiából hozták magukkal, ezek bőrből és kívülről vaslemezből voltak; támadásra íjat, nyilat és hegyes lándzsát vittek magukkal. Szögletes vagy kerek pajzzsal fedezték magukat, szablyát öveztek oldalukra… Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadárféle volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig. Címzése pedig ilyenféle volt: “Attila, Bendegúz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engadiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dánok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora.”
(Thuróczy, A magyarok krónikája, Európa könyvkiadó, Budapest 1980)
* * *
MAHMÚD TERDZSÜMAN: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE
Tárih-i Üngürüsz (16. század)
Atilusz király padisahságáról szóló elbeszélés
A hírmondók így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt közöttük, az egyiket Atilusznak, a másikat Budának hívták. Atilusz jó természetű, bátor, éles eszű és okos ember volt, s szerfölött alkalmasnak látták őt a királyságra, és igyekezettel arra törekedtek, hogy Atiluszt a trónra juttassák. Végül is az összes bégek és a többi előkelőségek összejöttek és tanácsot tartottak.
Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak (neki). A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Hazret-i Íszá időszámítása szerint a háromszáznyolvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.
Egy nap lóra ült, és elindult, hogy körülnézzen (a környéken). A Tuna mellett felüdülve, az említett folyó partján egy magas helyre ért, ahonnan az egész környéket megszemlélhette. Ezt a helyet nagyon kellemesnek találta és megszerette. Látta, hogy onnan nagyon szép kilátás nyílik (a vidékre), és körös-körül kellemes, üdítő és gyönyörű részei vannak.
Azonnal megragadta szívét, (s elhatározta), hogy azon a helyen székhelynek alkalmas palotát épít.
Mikor azonban király lett, testvérét, Budát erdeli bánná nevezte ki, és a Tiszát jelölte ki (a bánság) határául.
Arra a helyre (vonatkozólag pedig), mely megragadta a szívét, parancsot adott, hogy az összes építészek legyenek készültségben, és az építéshez szükséges dolgokat készítsék elő, és várják meg a szerencsés órát (az építés megkezdésére). Egy nap, Hazret-i Íszá születése után a háromszákilenvenkilencedik évben egy szerencsés óra tiszteletére azt a helyet felépítették. Hosszú ideig fáradoztak, amíg befejezték, és a régi székhelyet átköltöztették erre a helyre, és ezt a helyet jelölték ki székvárosnak. Mivel az ő neve Atilusz volt, a felépített (szék)helynek Atil nevet adta, és ez a mostani Budin (nevű) székváros…
(Magyarország története – Tárih-i Üngürüsz, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása, Cleveland, Ohio, 1988)
* * *
AZ 1740. ÉVI NÉVTELEN MAGYAR TÖRTÉNET
MACAR TÁRIHI
Íszá próféta születésének 401. esztendejében egy hős, bölcs és éles eszű, Atila nevű személyt herszek címmel fővezérüknek választottak, és mindnyájan magukra vették az engedelmesség pányváját, és meghódoltak neki. Ügyeik intézésének gyeplőjét megbízható kezébe helyezték.
Íszá próféta születésének 416. esztendejében az említett hercegüknek, Atilának királyi címet adományoztak, és így ő lett a madzsar néptörzs első királya. Fenséges, hatalmas, erős és független király volt….
444-ben az említett Atila király a Nemcse tartományokat dúlta fel, de közben Szikamberija nevű városban százhuszonnégy éves korában, királyságának negyvennegyedik évében a sors kifárasztotta és meghalt…
(II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus kiadása, Cleveland, Ohio, USA, 1988 )