Milyen a magyar ember?
Kiszely István
Európai megjelenésünk annak idején nagy riadalmat keltett az indoeurópai világban.
Bölcs Leo bizánci császár szerint: a magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők.
Gardizi szerint: bátrak és tekintélyesek.
Mihály szíriai pátriárka szerint: becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak… nem szeretik a sok beszédet.
Ottó freisingi püspök megrettenve ír a magyarokról: külsejük marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell vádolni vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte. Európa ezt a sajátos megítélésünket napjainkig megtartotta.
Bertrandon de la Brocquiere 1433-ban a magyar nők szépségét dicséri.
Montagu Mária 1717-ben megjegyzi: az összes bécsi szépség Magyarországból került ki.
Beudant 1818-ban így jellemezte a magyarokat: A magyarok úgy látom, még megőrizték a magyarországi síkságokon azokat a sajátos jellegeket, amely megkülönbözteti őket más népektől.
Rónay Jáczintnál ezt olvassuk 1847-ben: Egy nemzet sem buzog oly hőn nemzetisége mellett, mint a magyar, mégis egy se fogadja olyan könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent, és mindent, mi idegen, mint éppen a magyar.
Paul Topinard és Paul Broca 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ez áll a magyarokról: A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában.
Hans Norman 1883-ban így ír a magyarokról: … A magyarok jó alkatúak, kemény izomzatú nemes emberek, mintegy márványból faragottak…
A szerzők érdeküktől és politikai hovatartozásuktól függően hol rosszat, hol szépet írtak rólunk; egyikük sem maradt meg az általánosságoknál. Mégis mi az, ami a magyarokat elkülöníti Európa minden más népétől? Belső-ázsiai, minden európai néptől idegen származása. A lovas népek szabadságszeretete az, hogy kevésbé kényszerül egy zsarnoki rendszer uralma alatt maradni, mint egy korán megtelepült nép. Egy lovas nép szélesebb látókörű, világot látottabb, megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint az állandó helyhez kötött lakosság. Az ősi lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkednek… Mivel őseink szállásterületei nagyobb távolságra voltak egymástól, így mindig örültek egy magukfajta megérkezésének, szerették – ma is szeretik – és megbecsülik a vendéget, az idegeneket is szeretettel befogadják, mert nem féltik azt, amiből nekik bőven jutott. E nép önzetlensége talán a történelem folyamán való mindenkori jólétének tudható be. A Kárpát-medencében igazán ínség – mint Angliában a burgonyavész idején vagy Szászországban – sohasem volt, mert ez a nép mindig bővelkedett állatokban és mezőgazdasági terményekben. Befogadtuk az idegent, amikor arra szükség volt. Jól érezte itt magát a szlovák, sváb vagy szerb származású magyar – mindegyik “magyarnak” vallotta magát, hiszen soha egyetlen népet ki nem rekesztettünk. A magyar befogadó nép volt – és az is maradt. Amikor a délszláv háború idején arról volt szó, hogy befogadjuk – élelmet és otthont adjunk – a nyomorult menekülteknek, amit a gazdag “nyugati” országok sem tettek meg – egyetlen interpelláció sem hangzott el ez ellen a parlamentban.
Régebben az alaki (morfológiai) tulajdonságokban, a külső megjelenésben keresték a magyar sajátosságokat. E területen Bartucz Lajos antropológus professzor írt időtálló munkát 1936-ban A magyar ember címmel. A rendelkezésünkre álló, még viszonylag kevés honfoglalás-kori csontvázon és az élő lakosságon végzett vizsgálat alapján elemezte a magyarság keleti elemeit, amelyek dominánsabbak az európai jellegekkel szemben…
A magyar nemzet az ittmaradt őslakosságból, a honfoglalás előtt ugyancsak Keletről érkezett hunokból, avarokból, a félmilliónyi honfoglaló magyarból és a későbbi betelepítettekből és betelepültekből alakult ki, mégis dominánsai megmaradtak azon alaki, megjelenési formáink (típusaink), amelyek Európában csak a magyarokra jellemzőek. Ilyen belső-ázsiai, törökös magyar típus a ma is 30 százalékos gyakorisággal előforduló turanid típus (169 cm-es átlagos férfitermet, erőteljes járomcsont, egyenes orrhát, viszonylag kis szem, ritka szövésű, egyenes szálú sötétbarna haj, sötétbarna szem; a kis- és nagykunok jellegzetes megjelenési formája ez), a kb. 12 százalékban előforduló pamíri (gondoljunk a hosszú, szikár arcú, nagy, egyenes orrú alföldi parasztságra, vagy akár Arany Jánosra) és a 4-5 százalékban előforduló erősen kiálló, kissé görbült orrú, szikár, erős járomcsontú taurid típusra. Sokan a kelet-európai területen felvett szőke, kék szemű, erőteljes járomcsontú és pisze orrú keletbalti típus is részben a magyarokhoz kötik. A magyarok ősi fiziológiai, élettani tulajdonságai közé tartozik az Európában részben már csak nálunk előforduló tejérzékenység (ezért őseink nem ittak tejet, hanem a tejfehérjét kicsapatták, kumiszt, joghurtot, aludttejet és sajtot fogyasztottak)…
Őseink élettani tulajdonságai közül elsőként a vérsavóban lévő ellenanyag-tulajdonságokat (markereket) vizsgálták. Ugyanis ha egy népen belül szelekciós vagy egyéb populáció-genetikai mechanizmusok működésének hatására a Gm-tulajdonságok egy bizonyos gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre átadódik, megőrződik. A magyaroknál előforduló markerek Európa egyetlen népénél sem találhatók meg; legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok hordozzák, ami immunológiai rokonságot feltételez. Ez a marker nem fordul elő a finneknél, az ősi ugor népeknél, de szórványban megtalálható a mai finnugor népeknél, ami kizárja a finnekkel és az ugor népekkel való élettani rokonságot, de bizonyítja azt, hogy őseink átvonultak azon a területen, ahol a mai finnugor népek éltek. A népek közötti rokonság legújabb kutatási területe a DNS-lánc oldalláncainak azonossága; e téren nagy nemzetközi összefogással Piotr Weglenski genetikus professzor, a varsói egyetem rektora publikált a markerekhez hasonló eredményeket.
1989-ben Czine Mihály előszavával… megjelentet egy kötet, Mi magyarul vagyunk emberek címmel. E kötetben az élet minden területéről érkező szerzők kelet-nyugat közti híd szerepünkről írtak és a kovász szerepére látnák érdemesnek és alkalmasnak a magyarságot. Pozsgay Imre írja: Ha a nemzet saját indentitásában nem tud megerősödni… akkor a nemzet csak bérmunkása lehet a világnak és soha nem lesz önálló tényezője a világpolitikának…
Mi mások vagyunk, mint Európa minden népe; nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások. Ezt a másságot vállalnunk kell és meg kell őriznünk, hiszen csak addig él egy nemzet, amig van hagyománya (Széchenyi István). Talán egyetlen európai nép sem tudta megtenni azt, amit a magyarok, hogy nemcsak ősi kultúrájukat, nyelvüket tartották meg, hanem viselkedési formáikat is. Ezt kell tovább adni utódainknak, mert az uniformizálódó liberális világ éppen ettől akar megfosztani bennünket: a sajátostól, az egyeditől, az ősitől, az egyedülállótól.
(Magyar Demokrata, V. évf. 17. szám, Budapest 2002. április 25.)
“Milyen a magyar ember” kérdésre a válasz: MAGYAR. E jelző elkülönít minket minden más európai néptől. Más a származásunk, más a testalkatunk, mások az élettani tulajdonságaink és más viselkedésünk és érzelemvilágunk.