Endrey Antal
… Amint a magyarság eredetéről írt munkáimban kifejtettem, őseink a Krisztus előtti második század közepétől kezdve évszázadokon át egybeolvadtak a hunok egyik ágával, mely a Kínától észak-nyugatra fekvő, belső-ázsiai hun birodalomból már korábban kiszakadt, és a Kaukázusban telepedett le. Ezeket a kaukázusi hunokat már Ptolemaios megemlíti Geográfiájában, és ezt követően a Krisztus utáni ötödik század derekáig állandóan szerepelnek bizánci, örmény és más keleti forrásokban. Atilla hun birodalmának összeomlása után azonban hirtelen nyomuk veszik, mintha egészen eltűntek volna, – pedig nyilván megmaradtak, csak ekkor már a velük teljesen egybeolvadt magyarok saját neve alatt lépnek fel.
A kaukázusi hunok és a magyarok eggyéforrása a Dél-Kaukázusban, a Kur folyó völgyében történt, ahol egyiptomi feljegyzések szerint a magyarság őseit már Kr.e. 1300 körül megtaláljuk. Az előmagyarok a Kr.e. 18. században vándorolhattak ide korábbi, a Tigris és a Zagrosz-hegység között elterülő őshazájukból, hol a szumirokkal legalább két évezreden át szoros kapcsolatban álltak, miközben a két nép nyelve jelentős mértékben egymáshoz hasonult. A magyarok ezt követően mintegy másfél évezreden át viszonylag háborítatlanul éltek a Dél-Kaukázusban, és görög kútfők, így Herodotosz és Xenophon leírásai szerint, harcias lovas nép voltak. Itt fejlesztették ki magasfokú ötvösművészetüket is, mely korábban urartui, később perzsa technikával és elemekkel gazdagodott.
Mikor a hunok első nyugatra szakadt ága a Kr.e. 2. évszázad folyamán a Kaukázus vidékére települt, ezek besorozták a magyarokat törzsi szervezetükbe, átadták nekik politikai és társadalmi intézményeiket és néprajzuk jelentős részét, de átvették a magyarok nyelvét. A két nép összeházasodott és egybevegyült, úgyhogy mire a hunok fő ága átlépett a Volgán és megkezdte európai hódításait, a Kaukázusban már egy teljesen egységes hun-magyar nép fogadta őket, mely külső megjelenésében és életmódjában olyannyira hozzáhasonult a hunokhoz, hogy környezetük, de saját maguk is magyarul beszélő hunoknak tekintették őket. Ez a hun-magyar nép tekintélyes szerepet játszott Atilla hun birodalmában, és mikor ez összeomlott, büszkén vállalta a hun örökséget, és elkötelezte magát annak helyreállítására.
Magyar őseinktől tehát nyelvünket és a mezopotámiai népek magas kultúráját, hun őseinktől pedig a birodalomalkotó lovasnemzetek politikai intézményeit és szokásait örököltük. Ezt a az örökséget hozta a magyarság magával a Kárpát-medencébe. Ennek a hun politikai örökségnek tulajdonítható, hogy Anonymus és végig a középkori magyar krónikások Atilla király országának helyreállítását látták a honfoglalásban és az azt követő országalapításban. Ez volt a magyarság szent elkötelezettsége, a honfoglaló ősök ennek alapjait vetették meg, és utódaik ezt hajtották végre. Álmos és Árpád honfoglalása elvi fogantatásában és módszereiben egyaránt alapvetően hun vállalkozás volt.
A középkori Magyarország, a magyar birodalom tehát a hunok politikai hagyományain alapult. Szent István, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás magyar királysága mindvégig Atilla király országa maradt. Ez az ország bukott el a mohácsi vérmezőn, ez próbált romjaiból újra és újra életre kelni a hosszú Habsburg uralom alatt, ezt darabolták fel durva idegen kezek Trianonban.
Ennek az országnak volt központi elve és alapköve a Szent Korona-eszme, melynek gyökereit szintén a hun politikai hagyományokban kell keresnünk.
(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999. 17-18 old.)