Árpád honalapítása a Kárpátoktól az Adriáig
DDr. Juba Ferenc
Pusztaszeri előadása (kivonat)
A magyarság 1996-ban ünnepelte Kárpát-medencei honalapításának, ennek a csodálatos államalkotásnak 1100. évfordulóját. Ez a helyzet azért különleges, mert a 896. évi Európában csupán két olyan állam létezett, amely ma is fenn áll, Bulgária és Franciaország. Tehát mi Európa harmadik legöregebb országa vagyunk. Emellett ez az ország nem csak úgy valahogyan jött létre, hanem egy lángeszű államférfi és hadvezér, a honvisszafoglaló és honegyesítő Árpád alapította meg.
Valamennyi krónikánk, számos idegen és magyar történelmi-, régészeti-, embertani-, nyelvtudományi- stb. adat igazolja azt, hogy a szittyák (dáh, hun, avar, úz, szabir), hunok és avarok egyetlenegy népet képviselnek és ők a magyarok elei. Valamennyien a Káspi-tenger partjáról származnak. A Káspi-tenger melletti tartózkodás alapvető lehetőség, hogy a tengeri élet magatartásmintái beépülhessenek a magyarság génjeibe.
A szittya, massageta, méd, szabir, hun, avar, ogur, magyar vonal lényegében és formákban, sőt nyelvben is egy természetes ütemben fejlődő folytonosság. Mao-Tun írta a kínai császárnak: Az íjfeszítő népek egyesültek. Mind hunok!
Eleink, a hunok a Donon-túli gót birodalmat 373-ban Kr. után semmisítették meg. 378-ban már ellátogattak az Illyricumba is, tehát az Adriához. 395 nyarán már mindkét Pannónia és Dalmácia is a hunok uralma alatt áll. Tehát jogosan beszélhetünk honvisszafoglalásról. Az első nyugat-római császár, Honorius (384-423) felismerte a hunok kiválóságát; 10 000 lovas hunt tartott zsoldjában. Ezeket birka- és marhahússal, meg gabonával Dalmáciából látták el. 452-ben maga Atilla is megjelent a Adriánál. Elfoglalta Aquileát, Milánót és Páviát. Birodalmának a határai nyugaton ekkor az óceánig terjedtek.
Az avarok Kr. u. 470-ben már szövetségesei voltak az Atilla-fi, Dengizik népének. Szálláshelyük a Don-Kuban folyamköz és a Fekete-tenger között feküdt. Ez is egy olyan földrajzi térség, amely alkalmas arra, hogy a tengeri élet magatartásmintái az ottani népesség génjeiben megőrizve maradjanak. Említésre méltó, hogy Atilla 453-ban bekövetkezett halála után a birodalmat túlélők (Atilla fiai is), az avarokkal együtt Kr. u. 500 táján a Fekete tenger térségének a kereskedelmét olyannyira a hatalmukban tartották, hogy pl. Bizánc hajói csak engedélyükkel futhattak be a krimi kikötőkbe, mint pl Chersonba. Hatalmuk kiterjedt az akkor már püspökséggel rendelkező Tomi (ma Constanza) partvidékéig, sőt, nyugat felé az egykori Fiuméig, amelynek hegyén, a Tersatton (ma Trsat) Tarcsatár néven kardgyártó műhelyt tartottak fenn. Mauricius császár idején (539-602) az avarok teljesen megszállták Dalmáciát, a folyamatosságot biztosítva. Bíborban született Konstantin szerint Dalmácia megszállásában az játszott fontos szerepet, hogy Salona és környéke nagyon megtetszett az avaroknak és emiatt telepedtek ott meg.
A horvátokat Heraklios császár (575-641) hívta meg. Ezek jöttek is és elfoglalták majdnem egész Dalmáciát. Vándorlásuk a Kárpátoktól északra fekvő őshazájukból kb. 100 évig tartott. A horvátok odatelepítésével Heraklios császár tulajdonképpen az avarok adriai kereskedelmi útját kívánta elzárni az ott bejövő árucikkek elől. Azt tudjuk biztosan, hogy az avarok hajóztak az Adrián. Bizánci források határozottan beszélnek avar hajóhadról, és arról, hogy a hajók építését a kagán határozottan támogatta. Ez is bizonyíték honvisszafoglalás szavunk jogosságára.
A hunok-avarok-magyarok a Káspi-tenger vidékéről eredő múltnak, – mintegy sejtjeikben megőrzött tengerképességük emlékéül – határozott igyekezettel törtek előre az Adria felé és annak partjait el is foglalták. Hun-avar-magyar eleink adriai tengerparti nép lettek.
Amint honvisszafoglalóink Árpád vezetésével átlépték a Kárpátokat – amely határunk ezer éven át, Európában a leghosszabb időn át változatlan határ volt – Zuárd és Kadocsa árpádi parancsra azonnal a Balkánra vonultak népükkel együtt. Zuárd népével együtt Thessalonikinél beleolvadt az ottani lakosságba, de Kadocsa megszállotta a Rascia (az akkori Szerbia) és az Adria közötti területet egészen Durazzoig (a mai Dures, Albániában) és itt, az árpádi honvisszafoglalás ezen legtávolabbi területén megteremtette az első magyar tengermelléket. (Lásd: “Árpád hajóhada” című fejezetet!)
Árpád fiatal alkotásának az erejét hamar megismerte a két szomszéd: A Német-Római és a Kelet-Római Birodalom. Erről a “bemutatkozás”-ról mindmáig “kalandozások”-nak nevezett rablóhadjáratokról és hasonló lenéző kifejezésekkel nyilatkoznak nemcsak az idegenek, hanem horribile dictu! – hazai tudósok is! Pedig a vonatkozó szakirodalom, (mint pl. Vajai Szabolcs munkái) világosan bebizonyította, hogy eleink mindig két veszekedő herceg vagy más nyugati uralkodó egyikének a szövetségeseként szerepeltek az idegen világban, amikoris a másik felet megverték.
A 10. században első királyunk Szent István figyelmét sem kerülte el az Adria. A király adriai érdeklődésének egyik oka, hogy a Levante felé irányuló magyar külkereskedelem veszélyes szárazföldi útvonalával szemben kedvezőbbnek tűnik a biztonságosabb tengeri út. Az Adria keleti oldalán már ott vannak a horvátok, akiknek nagy része avarokból áll, – írja a Bíborban született császár.
Velence ekkor független, hajóhaddal rendelkező tengeri hatalom. A hajóépítéshez mindég is nagy szüksége volt Dalmácia fájára. Amikor Otto doge egy ilyen dalmáciai “kirándulás” során beleszaladt II. Basilios császár hajóhadába, ez úgy megszalasztotta, hogy csak Velencén túl tudott megállni. Hamar kérte Szent István segítségét. A király jött is, segített is, de a tengerpart egy részét is megszállotta.
Könyves Kálmán királyunk 1095-ben feleségül vette I. Roger délitáliai és sziciliai norman király leányát. Emögött a házasság mögött is bizonyára a tengerrel kapcsolatos elgondolások húzódtak meg, de ezek a fiatal feleség korai halála (1102) miatt nem valósultak meg.
Joannes Komnenos bizánci császár (1118-43) Szent László leányát, Piroskát vette feleségül. Ennek a házasságnak révén a magyarok szabad kezet kaptak Dalmáciában, amely a szigetekkel együtt Kálmán király alatt került a magyar koronához. Ezt még Velence is lenyelte, mert Boemund tarantoi herceg apuliai dúlása idején Kálmán király elfoglalta Monopoli és Brindisi városokat, majd azokat nagyvonalúan Velencének adományozta. A Kézai Krónika írja: Utána a tengeren megtérnek Dalmáciába, magyar kapitányt és a magyar király zászlóját otthagyván a Velenceieknek. Ekkor az eseményt és a közös adriai érdekeket Per és Simon ispánok közreműködésével 1108-ban oklevélbe foglalták.
A 12. század során Velence nyughatatlansága miatt ingadozó helyzet alakult ki Bizánc-hazánk-Velence és a Német-Római Birodalom között. A hosszú huzavonának végül III. Béla királyunk (1172-1196) vetett véget, aki erős hadsereggel elfoglalta a tengerpartot. Hazánk ekkor avar testvérnépének és Kadocsának az örökébe lépve tengerparti hatalom lett.
Az 1241. évi tatárjárás során déli birodalmába, Dalmáciába menekült IV. Béla királyunk. Kincsei java részét előre küldötte oda: Szent László alszárcsontját, Szent István koponyatetőjét, állkapcsát és jobb kezét. Csak utóbbit hozatta haza Mária Terézia.
Ottani tartózkodása alatt a király felismerte, hogy egy tengerparti állam nem lehet meg hadiflotta nélkül. (Hová lett Árpád egykori hajóhada?) Nyomban meg is kezdte egy hajóraj megszervezését. Első hajóját 1242-ben szerezte meg. A városok és szigetek, a főurak, főleg a Frangepánok szolgálták a királyt hajóval. Ezért adta a király a Frangepánoknak Zengg városát. Zengg 1420-tól kezdve a magyar tengeri kereskedelem főkikötője lett.
1269-ben az Árpád- és a nápolyi Anjou-ház kettős házassági és segélynyújtási szerződést kötöttek. Eredményeként az ország tengerészeti politikájában jelentős változás következett be. Nagy Lajos királyunk (1342-1382) hatalmi tényezővé építette ki a hadiflottát. Kemény harcok árán visszavette Velencétől egész Dalmáciát. Ezt a hódítását az 1358. évi február 18-án kötött u.n. zárai szerződésbe foglalták. Ez kimondotta a tenger szabadságának elvét, és azt, hogy Velence a Quarnerotól Durazzoig, az Adriai tenger egész keleti partjáról lemond Magyarország javára. A tengerpart átadásával egyidejűleg tekintélyes hajóraj, 24 gálya, került a király tulajdonába. Raguza városköztársaság még ebben az évben kérte Magyarországhoz tartozását, amit a király meg is adott. A várost szabadalmi levelében hajószolgáltatásra kötelezte és egyben a flotta hadikikötőjévé rendelte.
A magyar királyi hajóhad élén tengernagy parancsnokolt, aki udvari vitéznek számított. Fizetése 26000 aranykoronának felelt meg, amely bizony tekintélyes összeg volt (ez Magyarország egykori gazdagságára is fényt vet), hiszen az osztrák-magyar hadihajóraj parancsnoka csupán évi 20000 aranykoronát élvezett illetményként. A hajóhad tengermellékünk biztosításában remekül működött. Olyan jelentőségre tett szert, hogy 1370-ben már Cattaro is jónak látta, hogy a Magyar Birodalomba kérje felvételét. Kérését Nagy Lajos teljesítette.
Luxemburgi Zsigmond (1368-1437) uralkodása alatt a flotta – nemtörődömsége miatt – 6 gályára és 4 kisebb hajóra összezsugorodott. Ennek ellenére a hajóhad a várnai csata idején (1444), Gallipolinál, tengerzár alatt tudta tartani a Dardanellákat.
Mátyás király (1458-1490) tengeri érdekeinek védelmére híres vezérét, Magyar Balázst küldötte Veglia szigetére. Az óriási velencei túlerő ellenében azonban nem győzhetett. Amikor II. Mohammed szultán flottája megtámadta Otrantot, a pápa Mátyás királytól kért segítséget. A király az Itáliában tartózkodó Magyar Balázst küldötte Otrantoba. Neki azonban még csak egy csónakja sem lévén, gondolt egy merészet és nagyot: elvágta a török flotta vízvezetékét. A tengerészek a 600 huszár ellen nem mertek a partra szállni, ivóvíz hiányában inkább elvitorláztak. Ez az eset az egyetlen a világtörténelemben, hogy egy huszáralakulat hajóegészségügyi fogással megszalaszt egy flottát. Az esemény jelentősége emlékére IV. Sixtus pápa érmet veretett. (Az ő képe rajta van, Balázsunké azonban nincs rajta.)
Mátyás király halála után a török lassan elfoglalta tengerpartunkat. Magyarország idegen uralom alá került. Jelentős lépés akkor történt, amikor Mária Terézia (1740-1780) Fiumét és környékét mint a Szent Korona külön testét csatolta vissza hazánkhoz. Az 1827. évi 13. t.c. szentesítette Fiume visszacsatolását. A rendezett közjogi helyzet rendkívül termékenyítően hatott az egész tengerparti életre. A fejlődést megakasztotta az 1848/49 évi szabadságharc és a Bach korszak. Ausztriára is nehéz idők jöttek. Ferenc József lassan belátta, hogy Ausztria csak Magyarországgal együtt lehet nagyhatalom. Így jött létre a kiegyezés 1867-ben. Megszületett Ausztria-Magyarország és ezáltal Fiume és tengerpartunk ügye is rendeződött. A kiegyezéstől kezdődően Fiume és a tengerpart élete üstökösként ívelt magasba. A kis halászkikötőből világkikötőt építettünk a hozzátartozó vasúthálózattal.
Az első világháború végével elrabolták tőlünk tengermellékünket, amely másfél ezer évig volt népünké és amelyet senkitől sem vettünk el. Elvették tőlünk ezeréves határunkat, a Kárpátokat, Európa leghosszabb ideig változatlan határát. De egy újabb Nestor krónika rólunk nem fogja tudni elmondani, hogy “eltűntek, mint a magyarok, és nyomuk sem maradt”, mert tetteink, nyomaink és emlékeink a partokon és holt tengerészeink által őrzött hajóink elsüllyedve a Adria mélységeiben, örök emléket állítanak.
Az Árpád által alapított mű, Hazánk, még áll, és rajtunk múlik, hogy az elkövetkező ezer évben is állani fog-e még?
(Az Őshazától Árpád honalapításáig, Nemzeti történelmünk III., Tanulmánykötet a honfoglalásunk 1100. évfordulója tiszteletére; főszerkesztő dr. Magyar Kálmán; Magyar Nemzeti Történeti Társaság, Kaposvár, 1996, 303-311 o.)